Az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány hat éve törekszik arra, hogy minél több 10-19 év közötti diáknak teremtse meg a lehetőséget a találkozásra és a párbeszédre roma fiatalokkal. A személyes találkozás lehetősége mindkét oldalnak segít egymás megismerésében, elfogadásában, az esetleges előítéletek és prekoncepciók újragondolásában és megváltoztatásában.

Amikor a munkánkról beszélünk gyakori kérdés, hogy fenntartható-e, amit csinálunk. Nem, hangzik el a válasz, hiszen mi is tisztában vagyunk ezzel. Ez a jelen blogbejegyzés szempontjából csak történeti szempontból érdekes. Azért fordultunk az online tanulás tanulmányozása felé, hogy időt, erőt, energiát, kapacitást és hasonló dolgokat nyerjünk. A Toldi Tanodát ugyanis budapesti pedagógusok, egyetemisták működtetik. Ez egy adottság, amivel kellett kezdenünk valamit. Itt viszont amellett szeretnék érvelni, hogy a digitális eszközöket, illetve az online környezetet ott is fontos lenne kihasználni, ahol nem a szükség kényszeríti ki.

Szakmai civil szervezetek sokasága van jelen a magyar közoktatásban (is). Számos olyan feladatot látnak el, amit a nagy rendszer nem képes ellátni: továbbképzések, szakmai és fejlesztő programok diákok, tanárok és szülők számára, tréningek, konferenciák, kerekasztal beszélgetések, mediáció, konfliktuskezelés, önkéntes akciók, tanodák, érzékenyítő foglalkozások, stb. Teszik ezt nagyvárosokban, kis falvakban, elit iskolákban, szegregált közösségekben. Hogy miért jó ez? Részben azért, mert képesek oldani a rendszer merevségét, és belterjességét, színt visznek a szürkeségbe, megmozgatják az állóvizet, kérdéseket tesznek fel, és nem utolsó sorban segítenek ellátni sokszor ellátatlan feladatokat vagy éppen olyanokat, amelyekkel senkinek nincsen már ideje foglalkozni. Ilyen szereplő a Szitakötő is. A továbbiakban még sok hasonló kezdeményezésről tudósítunk, amikor egy civil, más néven nem kormányzati szervezet végez magas szintű szakmai munkát a közoktatás valamelyik szegmensében.

Az általános iskolában volt egy osztálytársam, Tomi, aki alapvetően kedves és aranyos gyerek volt, csak akkor volt nehéz vele az élet, ha valami felbosszantotta. Olyankor kiabált, rugdosott, verekedett, egy alkalommal feldöntött egy szekrényt is. A probléma csak az volt, hogy szinte minden nap volt valami, ami kiborította Tomit: egy osztálytárs, egy igazságtalannak tartott feketepont vagy éppen az, hogy a szünetben folyton ő volt a fogó.

“Ez a munka nem könnyű. Nehezen kezelhető, szegénységben felnövő, kilátástalan jövő elé néző gyerekekkel dolgozni, nem könnyű.” – Tasnádi Zsófia írása dilemmákról és megoldási lehetőségekről a hátrányos helyzetű közösségek fejlesztésében.