Előre meghatározott foglalkozásmenet követése vagy a gyerekek igényeire való azonnali reagálás?

Az Élménypedagógia-blog bevezető bejegyzéséből kiderül, milyen alapokra épülnek azok a foglalkozások, amelyeket Steigler Anett tart a szegedi Motiváció Tanodában.  Az alábbi írásban egy konkrét eset bemutatásán keresztül egy általános dilemmát oszt meg velünk.

—

A tanodában délutánonként egy-egy életkoruknak megfelelő csoportban foglalkozunk a gyerekekkel. A csoportfoglalkozások elsődleges célja a gyerekek személyiségének, az életben való boldogulásukhoz szükséges képességek fejlődésének támogatása.

A mi, szeptember végén alakult csoportunk hét 6-8. osztályos tini lányból és négy mentorból áll. Csoportvezetőként féléves célként az egymásra figyelés képességét, a csoportidentitás kialakulását tűztem ki. Részben ennek érdekében minden foglalkozást bejelentkező körrel kezdünk, ahol a csapat tagjai elmondhatják egymásnak, hogy érzik magukat, milyen hangulatban érkeztek az adott napon a tanodába. Ezután a terveim alapján különböző élménypedagógiai gyakorlatokat végzünk a gyerekekkel, mentorokkal, melyek tanulságait, a játékok során felszínre hozott gondolatokat, érzelmeket is megbeszéljük. Minderre sajnos csak hetente 1-1,5 óránk van, ami nagyban megnehezíti a munkánkat.

A dilemmám oka alapvetően a tervek és a megvalósulás közötti eltérés. Óriási kérdés számomra, mi a helyes facilitátori viselkedés: az előre meghatározott foglalkozásmenet követése vagy a gyerekek igényeire való azonnali reagálás? Mi szolgálja inkább a fejlődésüket? Hol az a pont, ahol még nem öncélú az adott tevékenység sem a gyerekek, sem a mentor oldaláról, ahol még nem pusztán a saját keretek iránti szükségletemet szeretném kielégíteni, de nem is folyik át a foglalkozás egy parttalan beszélgetésbe?

Hétről hétre különböző játékokat terveztem, de többször is elakadtunk a bejelentkező körnél. Volt, hogy a migráns téma került elő, amit óriási indulathullám kísért. Úgy éreztem, egy fontos társadalmi problémával kerültünk szembe, amin nem léphetünk át egyszerűen azzal az indoklással, hogy mást terveztem az adott idősávra.

Más alkalommal a gyerekeink spontán módon elkezdtek együtt megtervezni és szervezni egy elemet a tanodai halloween programra. Kitalálták, hol, mit szeretnének csinálni, ehhez milyen eszközök, alapanyagok kellenek. Egyeztettek a következő megbeszélésük és beszerző körútjuk időpontjáról is. Kezdetben nagyon örültem, hogy ennyire lelkesek, várják a foglalkozást, aztán elkezdtem azon gondolkodni, milyen gyakorlatokat terveztünk az adott napra, s hogy ezeket az időkeretek be nem tartása miatt ismét nem tudjuk megvalósítani.

Végül eljutottam a felismerésig: hiszen a gyerekek önállóan kitaláltak és megvalósítottak egy projektet, amihez részemről csak minimális támogatásra volt szükségük. A csoporttagok kitűztek maguknak egy célt, megtervezték, és megvalósították azt az összes tanodás gyerek bevonásával. Azaz tulajdonképp elérték azt a szintet, amit én a félév végére szerettem volna.

Úgy gondolom, hosszú távon nem megengedhető, hogy a foglalkozások irányítását ilyen mértékben átengedjem a gyerekeknek, de az is egyértelművé vált számomra, hogy facilitátorként a figyelmem elsősorban a csoporttagok igényei felé kell fordítanom, s csak másodlagosak a tervezetek.

                                                                                                                    Steigler Anett