Jutalmazás? A külső motiváció szerepe a társasjátékok bevezetésénél

Az alábbi sorok a Toldi Tanoda tapasztalatából születtek. Minden helyzet, minden közeg más, így az általánosítást nem vállaljuk, rábízzuk az olvasóra.

2013 márciusában ajánlás révén jutottunk el egy játékismereti képzésre Jesztl Jóskához. Bár azt gondoljuk, hogy még most is keresgélünk, akkor még nagyon el voltunk veszve, így kellett valami új, valami megvalósítható, valami működő. Úgyhogy megnéztük, mit tudnak a társasjátékok. Sokat, mint kiderült.

Mára ez az egész dolog nagyon önjáró lett, de ez azért nem volt garantálva. Benne van mindig a pakliban, hogy nem fog tetszeni a gyerekeknek, amit viszel, hiába tűnik úgy, hogy nekik lett kitalálva. Felvérteztük tehát magunkat néhány szabállyal, vettünk, vagy inkább készítettünk néhány játékot és belevágtunk.

Az ismeretlen, az új persze lehet önmagában is motiváló, de mi azt találtuk, hogy erősebb a megszokott biztonsága, a komfortzóna kényelmessége. Amikor elkezdtük társasokkal piszkálgatni a gyerekeket, még nem voltak olyan programjaink, olyan eszközeink, amelyekkel hosszú időre tartalmasan le tudjuk kötni őket. Az egyszerű szabályok, rövid játékok nem okoztak gondot, elég volt egy gyere, ülj le, mutatok valamit. Nim játékok, amőbák, malmok[1] így is megismertethetők. De láttuk, hogy nehezebb magyarázatot, hosszabb játékidőt, új struktúrákat nem fogadnak be ilyen könnyen.

Ha az egész munkánk legjellemzőbb elemét szeretnénk kiemelni, akkor azt mondanánk, hogy a belső motivációra építünk. A gyerek vagy szeret hozzánk járni, vagy nem jár. Nem kötelező, és nem is lesz az. Nem kapnak csokit vagy matricát, ha ügyesek, nem gyűjthetnek virtuális pénzt, hogy majd vehessenek ezt-azt. A sok tanodában hatékonynak tartott jutalmazó rendszerek tőlünk nagyon idegenek. Talán szerencsés helyzetben vagyunk: iskola után a buszról leszállva a gyerekek versenyeznek azon, hogy ki jöhessen a tanodába; menetrendszerűen járnak a társasjáték-délutánokra; a táborokban is motiváltak, nyitottak az újra is. Mindezekből úgy tűnhet, hogy elutasítjuk a külső motivációt, de a kérdés ennél összetettebb.

Két fontos állításból érdemes kiindulni: elutasítjuk a külső motivációt, ha van belső, hiszen minek; ha használjuk a külső motivációt, akkor a fő szempontunk, hogy miként tudjuk majd elengedni, amikor már nincs rá szükségünk. Az első ponton nincs mit magyarázni, de a másodikat érdemes közelebbről megnézni, megvilágítani néhány társasjátékos példával.

Szóval, volt néhány játék, amiről tudtuk, hogy remek, hogy szeretnék a gyerekek, hogy hasznos lenne neki, de a kultúránkban még nem volt benne a társasjátékozás. Az első célunk az lett, hogy leültessünk együtt néhány gyereket, aztán a többi jön magától. És itt kapott szerepet a külső motiváció: szépen játszol?, ügyesen?, akkor a játék végén, a nap végén lesz ilyen-olyan csoki. És leültek, és játszottak, a többit pedig ismerjük: kicsik-nagyok, fiúk-lányok, mind-mind bevonódtak. Ki jobban, ki kevésbé, de kialakult Toldon a társasjátékozás kultúrája a gyerekek között. Ennek eléréséhez a legfontosabb az volt, hogy elhagyjuk a külső megerősítést. Persze a gyerekek kérték, esetenként követelték, hogy jár a csoki, hiszen játszottak, hiszen nyertek, sőt, volt olyan is, aki közölte, hogy ő így akkor nem játszik. Rendben. Mi pedig visszakérdeztünk: hát nem éreztük jól magunkat?, hát nem király a játék? De. És akkor elkezdtünk játszani: sokan, sokfélét, és szépen visszatértek azok is, akik elmaradtak a csoki hiányában. Az alap tehát a külső motiválás volt, a kulcs pedig annak elhagyása.

Jól látszik, hogy a jutalom valami újnak a bevezetésénél fontos szerepet kaphat. Rávenni a gyereket arra, hogy kipróbáljon valamit, amit nem ismer. De ha adott tevékenységet folyamatosan jutalmazzuk, akkor kérdéses, hogy belsővé válhat-e. Mi egy olyan elemet vezettünk be, amiről azt gondoltuk, hogy szeretni fogják, csak még nem ismerik. Megmutattuk, megszerették, innentől pedig az a jutalom, hogy csinálhatják.

Még egy jó példát érdemes kiemelni. Bármennyire is működik egy rendszer, nagy valószínűséggel vannak gyenge pontjai, akadnak még kiaknázható lehetőségek. 2014 nyarán több társasjáték-versenyt is rendeztünk, a kitalálásnál pedig különböző célok motiváltak minket. Először arra voltunk kíváncsiak, hogy tönkreteszi-e mindez a belső motivációt. A verseny után, bár kérdezgették, hogy lesz-e megint, könnyen visszaálltunk, nem okozott törést a jutalmazás.

Egy következő alkalommal aztán egy egész hetes pontversenyt vittünk, ahol a gyerekek határait szerettük volna jobban megismerni. Az újfajta kihívás sokkal nagyobb intenzitásra sarkallt, többet és mélyebben játszottak a szokásosnál, így az ügyesség mellett a kitartás is szükséges volt a győzelemhez. Jó volt látni a küzdelmet, de nagyon el is fáradtak, ami fontos üzenet volt számunkra. Ebből is ki tudtunk aztán lépni, viszont volt néhány fontos hozadéka.

Kiemelt pont járt például az absztrakt játékokért, mivel nem voltak kellően népszerűek, mi pedig szerettük volna, ha ez az irány is jól működik. Azt feltételeztük, hogy tartanak tőlük, nem ismerik őket elég jól, mert nem elég motiválóak: kevés elem, egyszerű kivitelezés és a kerettörténet hiánya jellemzi őket. A pontverseny egyértelműen közelebb vitte hozzájuk az absztrakt játékok világát: a Kalahán túl a Quarto és a Quoridor is többeknek kedvence lett, de még a Száguldó robotokkal is hajlandóak voltak játszani.

Pontot lehetett szerezni azért is, ha valaki szabályt magyaráz. Olyan tevékenységbe szerettük volna bevonni őket, ami elengedhetetlen, ha nélkülünk is akarnak játszani. Nagyon idegenkedtek ettől, és bár a gátakat nem sikerült teljesen lebontani, néhányan a segítségünkkel már hajlandóak egy-két magyarázó megjegyzésre, ha olyan is ül az asztalnál, aki nem ismeri az adott játékot.

Mindezek mellett fegyelmező eszközként is használtuk a pontrendszert. Megerősítés és büntetés. Azt tapasztaltuk, hogy kevés hatással volt mindez a gyerekek viselkedésére. Meghatározóbbak a közös játék íratlan szabályai, hiszen ha tartósan és markánsan megszegik őket, akkor az a játékélmény rovására mehet.

A nyáron aztán volt még egy kör. Az addig kihagyott kicsik is megmérettették magukat, amivel szocializációs céljaink voltak, hiszen a kisebbek között még sok potenciális játékos volt. Úgy láttuk, hogy ez a nyitás is jól sikerült. A teljes képhez még az is hozzátartozik, hogy a nyeremények minden esetben társasjátékok voltak. Egyrészt azért, hogy a tevékenység és a jutalom között legyen kapcsolat. Másrészt azért, mert így lettek olyan játékaik, amiket akkor is nyüstölhetnek, ha mi nem vagyunk velük.

A jutalmazás tehát eszköz és nem keret, időszakos és nem állandó. Talán ez a pár példa és gondolat segített megérteni mindezt. A DeMo célja és feladata a szervezetek szakmai együttműködésének támogatása, így például egy társasjáték-pedagógiai módszertan felvázolásának segítése is. Az itt tárgyalt bevezetés és repertoártágítás egy apró elem, de jól látszott, hogy itt is akadnak meghozandó döntések bőven.

Lencse Máté

[1] A játékokról bővebben: http://ped2.hu/foglalkozasok/tarsasjatekok/