Partnerként szeretnénk a gyerekeket kezelni

Tasnádi Zsófi a pécsi Élmény Tár Tanoda egyik alapító munkatársa, a tanoda szakmai vezetője. Hat éve foglalkozik hátrányos helyzetű gyerekekkel Pécs leszakadó városrészeiben. Fontosnak tartja az élményközpontú fejlesztést, abban hisz, hogy a gyerekek legjobban a kreatív élményeken keresztül fejlődhetnek, gazdagodhatnak.

Matolcsi Zsuzsa: Hogyan és miért kezdtél el hátrányos helyzetű gyerekeket támogatni?

Tasnádi Zsófia: Valahol onnan indult, hogy a szüleim alapvetően szociálisan érzékenyek voltak, és ezt a hozzáállást tőlük kaptam. Mégis sokáig úgy gondolkodtam, hogy nem akarok gyerekekkel foglalkozni, meg nem is érdekel engem a pedagógia. Sokáig egy színházi társulatnál dolgoztam szervezőként, produkciós ügyintézőként, és ezzel a társulattal vetődtünk el egy szegregátumba Pécsett, és ott foglalkozásokat szerveztünk gyerekeknek. Az engem ott eléggé megviselt, hogy egy projekt erejéig bekerültünk az ottani gyerekek életébe, majd jól ki is szálltunk belőle. Akkor én úgy gondoltam, hogy szeretnék ezekkel a gyerekekkel tartósan foglalkozni, úgy hogy az életük részévé válok. Úgy éreztem, hogy ha már ott megjelentünk, akkor maradjunk is ott. Nekem az volt a motivációm, hogy szerettem volna egy folyamat jellegű dolgot megvalósítani a gyerekekkel, és ez lett az Élménytár Tanoda.

Személyes motivációm és alapvetésem, amit a tanodában is próbálunk közvetíteni, hogy a családoknak legyen esélye, lehetősége olyan dolgokra, amikre eddig nem volt. Hátránykompenzálással foglalkozunk tehát, olyan hátrányok leküzdésében próbálunk segíteni, amiket generációk óta cipelnek. A legtöbb szülő, akivel, vagy akinek a gyerekeivel dolgozunk, vagy állami gondoskodásban nőtt fel, vagy fél családban, csonka családban, vagy már nincs jóban a szüleivel. Mindegyikük próbál megteremteni a gyerekének valamilyen életszínvonalat, de fogalma sincs róla, hogy hogyan kellene azt csinálni, mert sose kapott rá mintát, hogy hogyan teremtsen megfelelő kereteket, környezetet a gyerekeinek ahhoz, hogy sikeresek legyenek az életben. A szülők elmondják, hogy ők jobbat szeretnének biztosítani a gyereküknek, azt is mondják, hogy ők nem akarják verni a gyerekeiket, mert az nekik sem volt jó, amikor őket elverték. Ők szeretnének mindent megadni a gyereknek, de ez gyakran oda vezet, hogy mindent megengednek, és túl nagy szabadságot kapnak a gyerekek. És persze a nem verés sem megy olyan könnyen. Kevés belátásuk van, meg kevés következetességük, racionális döntésük. Megpróbálnak jól bánni a gyerekekkel, csak ez gyakran abban jelenik meg, hogy mindent megvesznek nekik, édességet, ezt-azt. Ha füttyent a gyerek, akkor gyakran bármit megkap. Azt gondolják, hogy ezzel tesznek jót.

Ritkán viselkednek tudatosan a gyerekekkel. Ha ott vagyok velük, akkor próbálok rákérdezni, hogy miért így és így viselkednek. Például múltkor egy anyuka nagyon csúnyán beszélt a gyerekével, és akkor megkérdeztem, hogy ez most miért volt. Akkor talán rádöbbent, hogy ő előzőleg azt mondta, hogy jobbat szeretne a gyerekének, és akkor az nem fér bele, hogy ilyen csúnyán beszél vele.

MZS: Mennyire meghatározó a szegénység a gyerekek és a családjaik körében?

TZS: Van olyan család, amelyik nulla forintból él konkrétan, mert ha meg is kapja a családi pótlékot, azt egyből odaadja az uzsorásnak. Egy 200 forintos bérletigazolványt sem tud kiváltani, ezért folyton megbüntetik a buszon, amit persze nem tud kifizetni.

Nagyon sokan meg nagyon kevés pénzből élnek, nyilván lehetne jobban racionalizálni azt a kevés pénzt is, mert tényleg vesznek minden nap üdítőket, meg csokit, de nekik ez a luxus.

Nem feltétlenül az anyagi szegénység miatt, de nagyon szegényes a szülők kommunikációs készlete, és ezt veszik át a gyerekek is. Megoldó készletük is szegényes. A stresszoldásra, a feszültség oldásra, problémamegoldásra egy eszközük van, az agresszió. Lehet, hogy nem bántják egyből egymást, de folyamatos kiabálások vannak, csúnyán beszélnek egymással, és ez nyilván kihat a gyerekekre is. Azért is hat ki, mert nincs igazán nevelési vagy fegyelmezési eszköz a szülők kezében. Nem állítanak fel szabályokat, kereteket a gyerekeknek. A felnőttek között se tiszták a kapcsolatok, folyamatosan megy az erőméregetés.

A Tanodában ezért próbálunk egyértelmű kereteket felállítani mindenben, amit csinálunk. Nyilván ez minket is segít, hogy van egy mérce, amihez tudjuk mi is tartani magunkat, ami alapján működtetjük a rendszerünket. Ezeket próbáljuk le is írni, hogy jól követhető legyen. Van például egy alapszabályzat, amit mindig a gyerekekkel közösen beszélünk meg, hogy mik azok az általános szabályok, amiket, ha bejövünk a Tanodába, akkor be kell tartani. Például „nem verekszik, mert akkor hazaküldik”. Nem mi nyomjuk le a torkukon ezeket a szabályokat. Próbáljuk úgy csinálni, hogy ők mondják ki, hogy mit kell betartani. Aztán ezekre az alapszabályokra folyamatosan vissza szoktunk utalni. Minden tevékenységnél megbeszéljük, hogy az milyen szabályok szerint, milyen keretekben fog működni. Van például a kamasz klub, aminek nagyon fontos sajátossága, hogy ők kitalálhatják, hogy mit szeretnének csinálni, milyen programokban szeretnének részt venni, viszont azt nekik kell megszervezni. És ott is mindig azzal kezdenek a mentorok, hogy felhívják a figyelmüket arra, hogy fektessenek le működési szabályokat.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy kereteket biztosítunk mindenhez, és igyekszünk mindig aktuálisan a problémákra vagy az aktualitásokra reagálni. Folyamatosan megbeszéljük, hogy mi működik, mi nem működik, min kéne változtatni. Ez a jelenlét, abban az értelemben, hogy az aktuális dolgokra reagálunk. Folyamatos nálunk a beszélgetés, az „egyénizés”. Ha valami konfliktus van, akkor megpróbálunk nyugodtak maradni, nem kiabálni, külön félrevonulni az érintett gyerekkel. Azt próbáljuk mutatni, hogy meg lehet oldani a problémát megbeszéléssel. És ez általában működik is.

Érdekes tünet viszont, és dilemma, ami az egyéni megbeszélésből lett, hogy azt vesszük észre, hogy sok gyerek azzal próbálja meg felhívni magára a figyelmet, vagyis azért rosszalkodik, hogy utána a mentor leüljön vele beszélgetni. Nehéz dilemma, hogy mit csináljunk ezzel.

3-6 gyerekre jut egy mentor egyébként, és az jó. Jobb szerintem, mintha csak egyéni mentorálás lenne. A mi tanodánkban különböző korú gyerekekből áll össze egy „család”, ami jó szerintem. Ez még pont nem túl nagy ahhoz, hogy elveszítse a meghittséget a csapat, de van lehetőség az együttműködésre.

MZS: Mondanál példát arra, ami nem működik?

TZS: Nagyon fontosnak tartjuk a szülők bevonását, de minden kezdeményezésünk befulladt. Szívesen eljöttek közös főzésekre, de ha klubszerűen próbáltunk velük találkozni, hogy megbeszéljük, hogy mi van a gyerekekkel, miket lehetne még csinálni, arra nem jöttek el. Rájöttünk, hogy kemény munka ugyan, de muszáj minden szülővel egyéni kapcsolatot kialakítani, és utána már bevonható lesz a közös munkába.

MZS: Miért tartjátok fontosnak a szülők bevonását?

TZS: Úgy látjuk, hogy nagyon nehéz a gyerekeknek, hogy tulajdonképpen háromféle közegben élnek, és háromféle szabályrendszernek kell megfelelniük. Egyrészt van az iskolában a nagyon formális, kevés szabadságot adó, kevéssé a gyerek kreativitására, meg belátására építő rendszer; vagyunk mi, ahova átjön iskola után, és ahol a közös megoldásra törekvéssel, demokratikus elvekkel, saját felelősségének hangsúlyozásával találkozik. Egy szabadabb, az ő döntésén alapuló közegnek kell megfelelnie. És aztán hazamegy, ahol nem kell semminek se megfelelnie, vagy legalábbis gyakran nem kiszámíthatóak otthon a dolgok.

Ezért úgy érezzük, hogy meg kell próbálnunk az iskolákkal és a szülőkkel is együttműködni. Az otthoni rendszereket csak úgy tudjuk kicsit formálni, ha a szülőkkel dolgozunk.

Jó lenne, ha a szülők kicsit tudatosabbak lennének, vagy ha elhinnék, hogy lehet hatásuk a saját életükre, meg ezáltal a gyerekük életére is. Ne csak elfolyjanak mellettük a dolgok, hanem jobban tervezzék és szervezzék meg az életüket. Képessé szeretnénk tenni őket arra, hogy legyenek befolyással a saját életükre.

Jó pár hónapja dolgozunk egyénileg szülőkkel, de az egyéni beszélgetések alatt már figyeltünk azokra az igényekre, amikre lehet projektet építeni. Az egyik ilyen projektötlet egy Lakhatás nevű program lenne, ami igazából lakásfelújításon alapul. Először a szerződéses viszonyaikat segítünk rendbe rakni, de aztán lesz egy közös klub, egy tervező klub, most szombaton lesz az első, ahol mindenki ötletelhet a saját házára, meg egymás házára is, hogy miket lenne jó megcsinálni. Azért, hogy komfortosabbak legyenek a lakások, vagy csak jobb legyen a helykihasználás. Szeretnénk bevonni építészhallgatókat, hogy segítsenek a tervezésben, de aztán közösen kiviteleznénk a dolgokat. Jó lenne találni támogatókat, akik az anyagbeszerzésben tudnának segíteni. Mindenesetre ez egy jó ötletnek tűnik, mert a saját lakását mindenki szeretné kellemesebbé tenni, és akkor ezzel meg lehet őket fogni. Nekünk persze nem annyira a lakásfelújítás a célunk, hanem azoknak a készségeknek a fejlesztése, amik egy ilyen projekt során óhatatlanul fejlődnek, valamint viselkedési mintát ad a gyerekeknek.

MZS: Visszatérve a Tanodához. Mesélnél kicsit a manna rendszer, mint jutalmazási rendszer tapasztalatairól?

TZS: Nálunk a gyerekek nagy részénél működik a rendszer. Persze azért van egy-két kamasz, akit ez egyáltalán nem motivál, pedig próbálunk olyan dolgokat felkínálni, ami mindenkinek érdekes lehet.

Ez a manna rendszer nálunk illeszkedik ahhoz az elvhez, hogy legyen tervezés, legyenek szabályok és keretek. Jó látni, ahogy a gyerekek végiggondolják, megtervezik, hogy például ahhoz, hogy ezt a cipőt meg tudjam venni, ahhoz ennyit és ennyit kell gyűjteni, akkor ezt ezzel és ezzel lehet összeszedni. Sok gyerek van, aki gyűjtöget, tervez, odaadja a mannáját, hogy tegyük el neki, mert ő valamire gyűjt. Szóval szerintem erre jó, és nem látom, hogy valamit csak azért csinálnának, mert mannát lehet érte kapni.

Személyes célkitűzés nincs nálunk arra, hogy miért fog mannát kapni, de olyan van, hogy a mentorcsoport megbeszéli a hónap végén, hogy a csoporton belül kinek hány mannát adnának arra, hogy hogyan viselkedett, vagy hogyan bánt a többiekkel abban a hónapban.

Olyan is van, hogy a mentor megbeszéli a mentoráltjával, úgy hogy a gyerek mondja meg, hogy mi az, amin ő javítani akar, változtatni akar, vagy például azt mondja, hogy hoz 3 ötöst abban a hónapban. És ezért cserében a mentor ajánl fel valami olyan programot, amit vele valósíthat meg. Elviszik a kutyát sétálni együtt, vagy elmennek lovagolni. De ezt nem a mannarendszer alá rendeltük be.

A szülök is adhatnak mannát, hogy bevonjuk őket, és tudatosabbá tegyük őket a gyerek viselkedésével kapcsolatban. Komolyan is veszik ezt a szülők, és jó apropó ez arra, hogy beszéljünk velük a gyerekről. Az viszont probléma, hogy ugyanaz a szülő egyik héten nagyon sokat ad a másik héten nagyon keveset, valahogy nem használják a közepes mennyiséget.

MZS: Mi alapján tervezitek a foglalkozásokat? Hosszú távú vagy rövid távú célok mentén?

TZS: Inkább a rövid távú célok az irányadóak, mert mi is csak addig látunk, addig tervezünk sajnos. De most kezdjük terelgetni abba az irányba a mentorokat, hogy hosszabb távra is gondoljanak. Idén volt először, már régebb óta készültünk rá, hogy a tavaszi szünetben a kötelező olvasmányokra építve csinálunk programot. Így már a nyári szünet óta tartottunk olyan foglalkozásokat, amik ezt a tavaszi szüneti programot készítették elő. Ez nyilván nem nagyon hosszútáv, de már nem is rövidtáv. Amúgy, az ilyen középtávú tervek megvalósítása nagy sikerélményt tud adni.

A másik, amiért az ilyen szünetben együttlevések jól sikerülnek az az, hogy az iskolai időszakban fontosnak tartjuk, hogy a gyereknek kész legyen a házija vagy felkészüljön a dolgozatra, mert mégiscsak ez a sikerének a mérőeszköze az iskolában, ahova mindennap be kell mennie. Ezért pont arra nem marad időnk, amire amúgy szerveződtünk, és igazán szeretjük csinálni, hogy projektjellegű tanulási folyamatokat csináljunk velük. Így mindig a szüneteket használjuk ki erre, és mindig nagyon jól sikerülnek ezek az alkalmak. A gyerekek is nagyon élvezik, a munkatársakat is feltölti.

Most voltak DM-es önkéntesek is, és az is nagyon jó volt. Benkő Fruzsi (Az InDa House Hungary projekt vezetője) küldte át amúgy, hogy a DM-esek egy napot önkénteskedhetnek valahol, és a DM fizet nekik bért azon a napon is.

MZS: Nálatok pedagógusok a mentorok?

TZS: Hát vegyes, pedagógusok, szociális munkások, ifjúságsegítők. Én örülnék neki amúgy, ha a pedagógiai szemléletet tudatosabban tudnák elsajátítani. Szerintem a mi mentoraink jó emberek, jól átvették azt az elvrendszert, amivel mi a gyerekhez szeretnénk viszonyulni és kapcsolatot építeni, és ezt jól működtetik, viszont innovatív, tudatos tervezésben nem elég bátrak.

Most egyébként erre azt találtuk ki, hogy megkértük a mentorokat, hogy a tavaszi szüneti projektet úgy tervezzék meg és írják le, mintha a tervet le kéne adni egy támogatónak és meg kéne győzni, hogy szakmailag és minden más szempontból a mi tervünket támogassa. Így egy csomó mindent sokkal tudatosabban át kellett gondolniuk, ebben az esetben azt, hogy hogyan lehet nem formális keretek között megvalósítani, hogy a gyerekek iskolai tananyagot sajátítsanak el.

MZS: Térjünk vissza az elvekhez! Említenél néhány működési alapelvet?

TZS: A legfontosabb talán a gyermekközpontúság, hogy partnerként szeretnénk a gyerekeket kezelni. Nem szabályokat akarunk lenyomni a torkukon, hanem azt szeretnénk, hogy megértsék az okokat, amiért a szabályokra szükség van. Ez a legfontosabb, de van még jó pár alapelvünk, azokat átküldöm majd, mert szépen le vannak írva.

MZS: Utolsó kérdés. Neked mi segít ebben a munkában, amit évek óta végzel hátrányos helyzetű gyerekekkel?

Nekem most leginkább az segít, hogy sokat olvasok hasonló projektekről, például a DeMo blogban. Segít, ha találok közös pontokat, ha látom, hogy más is hasonló gondokkal küzd.

—

Elveink:

• esélyegyenlőség – nálunk mindenkit ugyanazok a lehetőségek és jogok illetnek meg, mindenkire a közösen meghozott szabályok vonatkoznak
• egyértelműség – mindent igyekszünk a lehető legvilágosabban elmondani, kommunikálni a gyerekeknek
• gyermekközpontúság – a gyerekek fejődését, érdekeit tartjuk szem előtt, igyekszünk az Élmény Tár működését folyamatosan hozzájuk, az ő igényeikre szabni, igazítani.
• élményközpontúság – a gyerekeket élmény alapú szabadidős programokon keresztül juttatjuk minél több sikerélményhez, amelynek köszönhetően nő az önbizalmuk, önbecsülésük
• nem formális tanulás – a tapasztalati úton való tanulás eszközeit részesítjük előnyben a gyerekek tanulási folyamataiban (élmény-, projekt- és drámapedagógia, kooperatív módszerek)
• demokrácia – közösségünket a demokrácia alapelvei mentén működtetjük, közösen és átgondoltan hozzuk meg a döntéseket és igyekszünk mindent megbeszélni egymással. Így van ez a gyerekek és a munkatársak közösségében is.
• rugalmasság – reagálunk az aktuális problémákra, igényekre, felépítésünket, rendszerünket igyekszünk folyamatosan ezekhez igazítani, ezek mentén szervezni.
• közvetlenség – a mentorok és a mentorált gyerekek bizalmi kapcsolatot alakítanak ki egymással, mely során a mentorok hatékonyabban tudják segíteni a gondjaikra bízott gyerekeket.
• következetesség – sokszor nagyon nehéz ugyan, de az előre lefixált, jól kommunikált kereteinkhez tartjuk magunkat (pl. ha egy programon való részvétel tanulmányi átlaghoz van kötve, akkor csak azok a gyerekek vehetnek részt rajta, akik elérték az adott átlagot). Ez kegyetlennek tűnhet, viszont mindig mindenkinek adott az esély, hogy saját erejéből a befektetett munkából elérje a kitűzött célokat, teljesítse a feltételeket.
• keretek megadása – minden tevékenységünket igyekszünk jól érzékelhető keretek közé foglalni, amik egyértelművé teszik a gyerekek számára, hogy hogyan érhetik el az általuk meghatározott célokat.
• empátia – szociális beállítottság a mentorok részéről.
• hitelesség – jó példát mutatunk a gyerekeknek, de mi is emberek vagyunk, így mi is szoktunk hibázni. Azt gondoljuk, hogy attól leszünk hitelesek, hogy képesek vagyunk beismerni ezeket a gyerekeknek is és bocsánatot kérni.