Szerintem az a legfontosabb, hogy létrejöjjön egy egységes szemlélet

Mész Tímea ötödéves pszichológia szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetemen, miközben hat éve állandó önkéntese a Faág Baráti Kör Egyesületnek, ahol elsősorban hátrányos helyzetű és állami gondozott gyerekekkel foglalkoznak. Az egyesületnél töltött idő, mint leendő gyermekekkel dolgozó szakembernek mind szakmailag, mind személyesen meghatározó jelentőséggel bír a számára. Jelenleg az egyesület szakmai vezetője és a Faág Tanodában vezető mentor szerepet tölt be.

Matolcsi Zsuzsa: Miért dolgozol hátrányos helyzetű gyerekekkel?

Mész Tímea: Pszichológiát tanulok az egyetemen. Amikor elkezdtem, akkor hallottam arról, hogy önkéntesnek lehet jelentkezni egy olyan szervezethez, ahol gyerekekkel foglalkoznak, és gyerekeknek segítenek. Gyermekpszichológus szerettem volna lenni, ezért fantasztikus lehetőségnek tartottam, hogy mehetek önkéntesnek, kipróbálhatom magam a gyakorlatban. Ez volt öt éve.

Az öt év alatt kialakult egy komoly elköteleződésem a Faág iránt, teljesen bevonódtam a civil életbe. Mélyebben megismertem a Faágba járó gyerekek körülményeit, és helyzetét. Most már nem az egyetem kiegészítője a Faág és a hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozás, hanem egymás mellett haladnak. Annak ellenére, hogy nekem talán nem hosszú távú célom, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozzam, azt nem tudom nem látni, hogy mekkora szükség van a segítésükre. Egyértelmű, hogy amit a Faágban csinálunk, az hiánypótló.

Ezeknek a gyerekeknek hiába próbál meg segíteni sok-sok ember, sok-sok rendszerhiba miatt ez nem elég. Nem elég a család, nem elég az iskola, nem elég a családsegítő. Úgy érzem, hogy szükség van arra, amit csinálunk, hogy teremtünk nekik egy olyan teret, ahol elfogadják őket, ahol biztonságosan érzik magukat, ahova úgy jönnek föl, mintha hazajönnének.

MZS: Elmondanád, hogy mi a Faág „funkciója”, és mik az alapértékei?

MT: A Faágat mindig is úgy definiáltuk, hogy egy családias környezetet biztosító szervezet. Nem csak a gyerekek, hanem az önkéntesek is szinte hazajárnak hozzánk. 4-5 hónapja indult el a tanoda, ami hál’istennek kibővítette a nálunk dolgozók létszámát, tehát most körülbelül 20 munkatárssal és körülbelül még 20 önkéntessel dolgozunk. Azt veszem észre, hogy annak ellenére, hogy ennyire sokan lettünk, ez a családias hangulat megmaradt. Nem intézményesültünk el, hanem továbbra is olyan, mintha egy nagy baráti társaság töltené együtt a délutánt. Közben a felnőtteknek nyilván vannak szakmai céljaik. Ezeket a célokat úgy tudnám a legjobban megfogalmazni egy összefoglaló szóval, hogy kapcsolatszocializáció. Leginkább abban hiszünk és azért próbálunk tenni, hogy kiépüljön egy közösség a gyerekekkel és a felnőttekkel. Közösségben gondolkodunk, csoportokban gondolkodunk. Ezen belül vagy e mellett a gyerekek szociális készségeit próbáljuk fejleszteni, ez kapja a hangsúlyt, erre figyelünk, amikor foglalkozást tartunk vagy akár csak játszunk velük. Ez alapján alakítjuk ki a motivációs rendszert, a házirendet. 

MZS: Mit tekintesz eredménynek?

MT: Eredménynek tartom, amikor meg tudok tartani egy foglalkozást úgy, hogy azt érzem, hogy tudtam egyensúlyozni a gyerekek között. A viselkedési problémák különbözősége miatt már 10 gyerek esetében is nagy kihívást jelent mindenkit bent tartani a foglalkozáson, a játékban. Ha a gyerek viselkedési nehézségét át tudjuk fordítani úgy, hogy szociálpozitív alternatívákat ajánlunk a számára, akkor motiválttá tudjuk tenni a részvételre. Én ezt eredménynek tartom.

MZS: Például mit tekintesz viselkedési nehézségnek?

MT: Van, aki tartja a távolságot. Hetekig, hónapokig nem hajlandó részt venni a közösségi foglalkozásokon. Nem épít kapcsolatot a többi gyerekkel. Nála nyilván az a feladat, hogy be tudjuk vonni a csoportba, hogy az elszigetelődését feloldjuk. Kapcsolatokat ajánlunk neki. Igénye ezeknek a gyerekeknek is van a közösségre, mert azért jön oda, de mégis egyedül ücsörög az udvaron, vagy csak a konyhában tesz-vesz az önkéntesekkel. Ilyenkor az a kihívás, hogy segítsünk neki néha kilépni ebből a szerepéből.

Van, aki figyelemzavarral küzd, megállás nélkül pörög, és nagyon szeretné magára felhívni a figyelmet, egyénileg ki akar tűnni, és ezáltal nem tud a közösség része lenni, nem tud csoportban dolgozni. Ilyenkor olyan feladatokat próbálunk kitalálni, amik őt megnyugtatják, olyan feladatot, amitől fontosnak érzi magát, miközben a csoport része marad.

MZS: Mi működik, és mi nem a tanodai délutánjaitokban?

MT: Nem működik, ha túl magas célokat tűzünk ki. Ez alatt azt értem, hogy elhatározom, ma olyan foglalkozást tartok, amiben az önismeret a cél, a másik nap kreatív vizuális nevelés a cél, stb. Nem működik, ha a gyerekeknek erre nincs igénye, vagyis ha én nem tudom őket megfogni ezen keresztül. Akkor én is és a gyerekek is kudarcot élünk meg, kényszer lesz belőle mindenki részéről.   Túl nagy célokat tűztünk ki magunk elé anélkül, hogy ismertük volna a gyerekeket vagy hogy kialakult volna már a közösség.

Most az a célunk, hogy minél jobban megismerjük a gyerekeket, hogy minél inkább közösséggé váljunk. A saját kudarcainkon keresztül tanultuk meg azt, hogy sokkal jobban kell a gyerekek igényeihez kapcsolódnunk. Már nem esünk kétségbe, ha egy tervezett foglalkozás egyáltalán nem indul be, hanem újragondoljuk, változtatunk az aktuális hangulat és a gyerekcsoport függvényében. Így a foglalkozás lehet, hogy csak egy beszélgetés lesz, de akkor valószínűleg annak lesz a legtöbb értelme.

A szakmai team 3 pedagógusból, 5 mentorból és egy szociális munkásból áll. A mentorok kéthetente megbeszélést tartanak, ilyenkor egyeztetünk, hogy hogyan működik a rendszer, amit kitaláltunk, reflektálunk, változtatunk, módosítunk. Havonta egyszer pedig a pedagógusokkal együtt végigbeszéljük minden gyereknek a tanulási nehézségeit, azt hogy hogyan lehet vele foglalkozni, viselkedési nehézségként mit látunk. Az egységes szemléletünk is így alakul ki egy-egy gyerekkel kapcsolatban.

MZS: Hallottam, hogy bevezettétek a fabatka rendszert. Miért?

MT: Már a tanoda indulásakor beszéltünk róla, hogy szeretnénk jutalmazó rendszert bevezetni. De csak pár hónap múlva kezdtük el, körülbelül 2 hónappal ezelőtt. Igazából mások példája miatt gondoltuk, hogy belevágunk. Ismerünk olyan szervezeteket, akiknek tiszteljük a szakmaiságát, látjuk, hogy jól működnek, és ezért gondoltuk, hogy biztosan jó ötlet. Fabatka a pénznem nálunk. Most volt az első alaklom, hogy a gyerekek elkölthették a fabatkáikat.  A vásár fantasztikusan sikerült, de rájöttünk, hogy magán a jutalmazó rendszeren változtatnunk kell. Jobban le kell tisztáznunk, hogy pontosan miért is adunk fabatkát. Eddig a szakmai team tagjai szubjektív szempontok alapján döntöttek arról, hogy kinek, miért és mennyi fabatka jár. Rájöttünk, hogy egységes szemléletre van szükség ebben a kérdésben is. Egyébként minden kérdésben jó lenne egységesnek lennünk, mert a gyerekek akkor érzik magukat biztonságban.

A fabatkát is arra adjuk leginkább, ami most a tanoda elején a cél, hogy kiépüljön egyfajta házirend, és a napok rendje jól működjön. Azért adtunk fabatkát, ha valaki segített a mentornak, vagy nem akadályozott meg egy játékot szánt szándékkal. Segített a nap végi rendrakásban. Odafigyelt a napirendre. A napi praktikumokra reagáltunk. Mostantól pedig még jobban figyelünk, hogy a szociális erőfeszítéseket jutalmazzuk. Persze még tanuljuk ezt mi is, ők is. Nekik teljesen új, hogy kapnak valamit, ha segítenek vagy együttműködnek. Persze feszegetik a határokat, vigyáznunk kell, hogy ne menjünk bele zsarolásokba, vitákba.

Szerintem az a legfontosabb, hogy létrejöjjön egy közösség, egy egységes szemlélet. Amire leginkább nincs idő, az kellene a legjobban: a gyerekekkel foglalkozó felnőttek minél többet beszéljenek egymással, reflektáljanak egymásra, korrigálják és kompenzálják vagy megerősítsék egymás elképzeléseit. Ahogy egy családban a két szülő biztonságos keretet tud adni, biztonságos bázis tud lenni, ugyanúgy tud egy tanodában a felnőtt közösség biztonságos bázissá válni a gyerekek számára.