Nekünk az a legfontosabb, hogy jöjjön a gyerek

Lencse Máté az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájának a vezetője. 2012-ben önkéntesként, egy fiatal, egyetemistákból álló csapat tagjaként kezdte meg azt a munkát a gyerekekkel, melyből aztán a Tanoda kialakult. Fő érdeklődési területe (ha csak egyet szabad kiemelni) a játékpedagógia, a társasjátékok fejlesztő hatására fókuszálva.

Matolcsi Zsuzsa: Évek óta tanodákkal foglalkozol. És a toldi önkéntes csoporttal tanoda jellegű munkát végeztek a toldi szegregátumban élő gyerekekkel.  Neked mi jut eszedbe arról, hogy hátránykompenzáció?

Lencse Máté: Érdekes, mert ahogy tanodákban dolgozom, nem találkozom igazán a hátránykompenzálással. Abban az értelemben, hogy túlságosan homogén a közeg egy tanodában, nem látszik, hogy mi a lemaradása, hátránya egy például 10 éves gyereknek, mert nincs kihez hasonlítani. A gyerekeknek se tudjuk mutatni, hogy látod, itt van ez a kortársad, és látod, ő itt tart és valahova ide kéne neked is eljutni. Hátránykompenzálunk, csak mindenki hátránnyal rendelkezik, és ezért nem látszik a hátrány, nincs viszonyítási alap, ami fura helyzet. 

Szerintem a tanodák egyik legnagyobb problémája, hogy nagyon nem tudják megvalósítani az integrációt. A tanodának nem kéne egy szegregáló intézménynek lennie, nem az a szándék vele. Ha meg mégis úgy alakul, akkor szükség lenne arra, hogy sokkal több integrációs teret biztosítsunk, sokkal több olyan tevékenységet, eseményt szervezzünk, amikor különböző társadalmi helyzetű gyerekekkel is találkoznak a tanodába járók. Mert akkor sokkal jobban ki tudna jönni, hogy azok a fiatalok, gyerekek, akikkel mi dolgozunk, milyen hátrányokkal rendelkeznek.

Ami még a hátránykompenzálásról eszembe jut, az az, hogy a tanodák szerencsés helyzetben vannak, abban az értelemben, hogy egy adott helyszínen, környezetben dolgoznak, egy helyi szintű megvalósulásról van szó. Sokkal jobban tudunk alkalmazkodni a helyi körülményekhez, a gyerekek problémáihoz, tudásához, képességeihez, mint egy kötött tantervű központilag irányított iskola. Az egyenlőség jegyében az iskolákban ugyanazt kell tanítani egy zsáktelepülésen élő kisvárosba bejáró alsó tagozatos gyereknek, mint az első kerületben Budapesten. A tanodák vannak abban a helyzetben, hogy figyelembe tudják venni a helyi viszonyokat, különösen az olyan kistelepülésen működő tanodák, mint amilyet mi is csinálunk, mert közelről ismerjük a szülőket, a családokat, van egy olyan viszonyrendszer, amiben sok minden olyat is meg tudunk teremteni, amire az iskolának nincsen lehetősége. És az az igazság, hogy azt az odafigyelést, amit a tanodák adnak, akkor sem tudnák megadni az iskolák, ha nagyobb lenne a szabadságuk a tananyagot illetően. A hátránykompenzálást még úgy tudja segíteni a tanoda, hogy olyasmit próbál pótolni, amit a családnak kéne megadnia a gyerekeknek. Egy középosztálybeli jó családból származó gyerek sokkal több támogatást kap otthonról, mint egy HH-s  gyerek. Ebben tud kompenzálni a tanoda, a közösségi térrel, a személyes odafigyeléssel, az informális tanulással vagy a személyre szabott tanulássegítéssel.

MZS: Említetted az elején, hogy fontos lenne a hátránykompenzálásban, hogy integrációs tereket teremtsünk. Vannak erre jó példáid?

LM: Hát igen, ez két szempontból is fontos. A hátrányos helyzetű gyerekek szempontjából, de a burokban felnövő elit társadalmi réteg szempontjából sem vezet jóra, hogy majd, ha mondjuk döntéshozói szerepbe kerülnek, akkor olyan társadalmi rétegekről döntenek, akikkel sose találkoztak.

Persze vannak kezdeményezések a találkozásokra. Az elit iskolák is igyekeznek kitalálni segítő tevékenységeket a diákjaiknak, amikor találkozhatnak hátrányos helyzetű gyerekekkel. Mi a Tanoda Platformban összehívtunk egy szakmai műhelyt az integrációról, és ott beszélgettünk lehetőségekről. Utaztatni próbáljuk a tanodáinkba járó gyerekeket, vagy az is nagyon jó ötlet, amit Benkő Fruzsiék (Benkő Fruzsi az InDaHouse Hungary projekt vezetője) csinálnak, hogy jómódú budapesti gyerekeket együtt táboroztatják a perei gyerekekkel. Vagy a társasjáték verseny is jó ötlet, vagy focibajnokság, bármilyen helyzet jó, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek azt tudják megélni, hogy ők is értékesek, értenek valamihez, egyenrangúak tudnak lenni.

A tanárképzésnek nagyon nagy a felelőssége szerintem. Én dolgoztam benne, és úgy látom, hogy nem kapnak kellő támogatást a leendő tanárok ezen a területen. Van olyan pedagógushallgató, aki már az egyetem alatt dolgozik hátrányos helyzetű gyerekekkel, például tanodákban, és nagyon sokat tanul is belőle, csak ők eleve motiváltak voltak, valószínű komolyabb segítség nélkül elboldogulnának amúgy is a diákjaikkal. Azt hiszem inkább azokat a hallgatókat kéne támogatnunk módszertanilag, akik nem motiváltak, mert bár lehet, hogy azt hiszik, hogy ők sose fognak például cigánygyereket tanítani, valószínűleg fognak, és nagyon fontos lenne, ha nekik is lenne személyes kapcsolatuk nem jó környezetben élő gyerekekkel. Gyakran akár szeretnék, akár nem, ők fognak odakerülni kezdő pedagógusként egy olyan osztályba, ahol sok a problémás gyerek.

A DeMo-s szervezetek közül jó pár fogad egyetemistákat, és én azt hiszem ezekből az önkéntesekből bizony jobb pedagógus lesz, mert több tapasztalatuk és „tudásuk” lesz más társadalmi helyzetű gyerekek életéről. A Motiváció Hallgatói Mentorprogram mindenképpen olyan rendszer, amit minden tanárképzés mellé odaraknék. A tanárképzésnek is jót tenne, és a tanodák is jobban működnének. A legtöbb pedagógushallgató nagyon értékes munkát tud végezni egy tanodában. Szerintem nyugodtan dolgozhatna pedagógushallgató nem csak önkéntesként, hanem a pályázatokból ő is kaphatna bért. Nálunk egy egyetemista tanítja a matekot a gyerekeknek. Amikor elkezdte, akkor másodéves BA-s volt. Most másodéves MA-s, de még most se dolgozhatna nálunk, ha mondjuk szaktanár a megkötés. Egyébként a miatt se tartom jónak azt a megkötést, hogy csak szaktanár taníthasson tanodában, mert mi például szaktanárt Toldra nagyon nehezen, vagy sehogy sem tudnánk találni, mert akkor abból az iskolából tudnánk csak tanárt találni, ami a legközelebb van, vagyis onnan, ahova a diákok járnak. De akkor azt várnánk el, hogy az a pedagógus, aki 8-tól 4-ig leginkább nem tudja megoldani a gyerekek problémáit, az majd 4-7-ig eljön hozzánk és megoldja.

MZS: Nálatok a Tanodában milyen szakmai mentorálást kap egy egyetemista?

LM: Mi sokat beszélgetünk és segítjük egymást, de alapvetően bizony mélyvízbe dobjuk a hozzánk érkezőket. És bizony van, aki megfullad, van, aki éppen fent marad, és van, aki nagyon jól úszik.

Két dolog szokott nehéz lenni az önkénteseknek. Az egyik, hogy lassan haladnak a gyerekek. Két hónap alatt alig jutunk előrébb egy anyagrészben. Vagy úgy tűnik, hogy valamit nagyon megtanult a gyerek, és aztán egy hónap múlva semmit nem tud belőle. Nehéz elfogadni, hogy 1-2 év alatt sincs látványos eredmény, mert a munkánk hosszabb távon hat. A kisebbeknél inkább látványos, hogy már 3 éve foglalkozunk velük, mint a kamaszoknál. De a kicsiknél is az igazi hatást majd 18 éves korukban fogjuk látni, hogy leérettségiznek-e. Az nagy dolog lenne. Nyilván a szakmának is örülünk, nem az érettségi vagy felsőoktatás a fő cél, inkább a nyolc osztály és egy szakma. Már az is igazi siker lenne. Egy önkéntes, aki fél-egy évben gondolkodik, az igazi haladást nem fog érzékelni. Szerintem az egyik legfontosabb attitűd, amivel egy tanodában dolgozó pedagógusnak rendelkeznie kell, az az, hogy a pici változásoknak, fejlődésnek is tudjon örülni. Társasjátékoknál például nagyon látszik fejlődés, és szerintem az nagy siker, hogy az elején 20 perceket tudtunk játszani, most pedig már másfél órákat is. 

Szóval van olyan önkéntes, aki lemorzsolódik, feladja, és van olyan is, aki marad, de szenved. Szenved attól, hogy lassan haladnak a gyerekek, vagy van, aki a viselkedési problémákat viseli rosszabbul. A tanoda és például a viselkedési szabályok belőlünk alakultak ki. Mi egy önkéntes csapatként indultunk, akik már jó pár éve együtt dolgozunk, azok maradtak velünk, akiknek hasonló a hozzáállása a dolgokhoz. Hasonló dolgokra fókuszálunk és hasonló dolgok nem annyira fontosak nekünk. Akinek fontos a fegyelem és a csönd, annak nem lesz jó nálunk, mert minket nem zavar a zaj, engedjük, hogy a gyerekek felálljanak és rohangáljanak körbe-körbe, ha úgy alakul. A káromkodást is jól viseljük, rájuk szólunk általában, de nem büntetjük őket érte, főleg nem azzal, hogy kiküldöm. Örülök, hogy eljönnek a tanodába, sose tiltanám ki őket büntetésből, mert akkor lehet, hogy sose látjuk őket viszont. Pedig az a legfontosabb, hogy járjanak hozzánk, hogy elérjük őket.

Egyébként azt hiszem a legfontosabb feladatunk a jó konfliktuskezelés. A „jó” önkéntesnek vagy pedagógusnak is talán a legfontosabb képessége a konfliktuskezelési képesség. Sose hagyjuk a gyerekeket magukra, ha konfliktus van, valamennyire közbe szoktunk avatkozni, próbáljuk segíteni őket a megoldásban, kicsit mintát adunk. A konfliktus megelőzésre is nagy hangsúlyt fektetünk, de nem jó, ha mindig megelőzünk, mert akkor nem jön elő a jelenlétünkben, és nem tudunk nekik módszert adni a kezelésre, nem tudjuk átbeszélni. Azt gondolom, hogy a társasjáték-pedagógia egyik kulcseleme, hogy a játék keretein belül kialakuló konfliktusokat a kereteken belül kezeljük is. 

Házirendünk nekünk is van, hogy mit szabad és mit nem, de valahogy a legfontosabb, hogy jöjjön a gyerek, és hogy magától jöjjön, saját döntése legyen, hogy jön, és hogy marad, sőt az is, hogy mit csinál. Nekünk pedagógusként az a dolgunk, hogy motiváljunk. Persze ez nehéz feladat. Úgy próbáljuk csinálni, hogy mindenkinek van egy mentora, egy egyéni fejlesztési terve, és minden foglalkozásra előre kigondoljuk, hogy mit szeretnénk az adott gyerekkel csinálni. Például, úgy gondoljuk, hogy a 20-as számkörben már jobban kéne mozognia, akkor erre tervezünk neki feladatokat, de simán lehet, hogy aznap semmivel nem tudjuk motiválni matekozásra. Akkor valami egész mást játszunk vele. Sosincs az, hogy addig nem állhat föl, amíg ezt vagy azt a feladatot be nem fejezte. A motiválás is teljesen egyéni. Van, akivel minden tanulást azzal kell kezdeni, hogy minden keretet és feladatot átbeszélünk. Megbeszéljük, hogy hajlandó lesz-e írni és mennyit, és mi jön azután stb., és csak akkor tudjuk vele elkezdeni a munkát. És van olyan, aki csak úgy hajlandó ide járni, ha tudja, hogy ha megunta a feladatot, akkor felállhat és abbahagyhatja. És van, hogy 10 perc után fel is áll, és van olyan önkéntes, akinek ez nehéz, van olyan, aki megsértődik, magára veszi. Szerintem pedig nem szabad ilyeneken megbántódni.  Próbálunk mindent megtenni, hogy a gyerek élvezze a velünk való munkát, és azért arra is törekszünk, hogy megértse, hogy miért hasznos, amit tanul. Törekszem rá, hogy már ne csak 10 percig maradjon, hanem 20-ig, aztán 30-ig, és ez általában sikerül is. Ja, és olyan gyerek is van, aki bármeddig maradna, magával versenyez, hogy minél több feladatot meg tudjon csinálni, és 60 perc után a sokadik feladatlapnál is kér még, pedig már a következő gyerekkel indulna a foglalkozás.

A személyességre is fel szoktuk még készíteni az önkénteseket, hogy ezek a gyerekek nagyon nyitottak és nagyon őszinték, aminek a kezelése nem mindenkinek könnyű, érzelmileg nagyon megterhelő tud lenni. A gyerekek mindent elmesélnek magukról, azonnal beavatnak az életükbe. És ugyanezt elvárják tőled is. Feltesznek mindenféle kérdéseket, olyan dolgokról, amikről mi a saját kortársaink vagy barátaink között sem szoktunk beszélni. Fizetésről, párkapcsolatról. Belemásznak az ember intim szférájába, és nem lehet kívül maradni, mert úgy nem fog menni velük a munka. Szokták mondani a tanárképzéseken, hogy ne barátkozzunk a gyerekekkel nagyon, ne engedjük őket magunkhoz közel. Ez nehéz kérdés, de én nem tudok elképzelni úgy pedagógiát, hogy nem engedem magamhoz közel a gyereket. De közben van, akinek nem megy, és akkor már inkább tartson távolságot, mint hogy ne őszintén barátkozzon. 

Lehet, hogy ez csak nekem fontos, vagy csak én működöm így, de nekem a gyerekekkel való munkában az a pedagógia tetszik, ami ebben a környezetben valósulhat meg. Hogy bemehetek a gyerek házába, a család kertjében beszélgetünk a szülőkkel, gyerekekkel. Szerintem fontos, hogy a gyerekkel ne csak az osztályteremben vagy a tanodában találkozzunk, hanem az ő saját környezetében is, ahova ők hívnak meg, ahova ők fogadnak be minket, ahol ők vannak otthon és ilyen értelemben ők állnak felettünk. Vagyis ott sokkal egyenrangúbb a viszony, és az jó. Nekem fontos érzés megélni, hogy egy ballagási ünnepségen a családnál én érzem magam kellemetlenül, mert ők rokonok, barátok én meg külsős vagyok, és jó kicsit megszeppenve lenni, és látni a gyereket felszabadultan. És ezt a felszabadult légkört próbáljuk bevinni a tanodába is. És ezért nem szólunk rá mindenért a gyerekekre, mert a komfortérzetét próbáljuk megtartani inkább. És csak annyira lökdössük őket a fejlődésük érdekében, hogy ne kerüljenek ki teljesen a komfortzónájukból, mert akkor nem fognak fejlődni.

A mienk tehát egy nagyon személyes, nagyon egymáshoz közeli projekt, és ez vagy jó valakinek, vagy nem. Erre nehéz is az önkénteseket felkészíteni. Mi ezért vagyunk ilyen kegyetlenek, és mélyvízbe dobjuk őket, és bár ott vagyunk, támogatjuk, sokat beszélgetünk velük a nap végén, de ha neki ez a műfaj nem működik, nem kényelmes, akkor teljesen oké, ha nem jön többet. Ha meg úgy érzi, hogy beleszeretett ebbe az egészbe, akkor meg jön máskor is.

MZS: A célok kitűzésével hogy álltok? Vannak rövid, közép és hosszú távú céljaitok?

LM: A rövid távú célok azért fontosak, hogy akár minden nap legyen sikerélmény, ez nekünk is, de a gyereknek is nagyon fontos.

A középtávú célok is kellenek, gyakran azok tartják jól a fókuszát a munkának egy gyerekkel. Én például azt a célt tűztem ki egy kisfiúnál, hogy jobban viselje, ha nem nyer, és hogy csoportban jobban tudjon dolgozni. A kettő nála összefügg, mert azért nem tud együtt játszani a többiekkel, azért nem tud benne lenni a közös játékokban, mert mindig magára veszi a szituációkat, megsértődik, kiszáll a játékból. Most nagyon sok kétszemélyes játékot próbálok vele játszani. Fontos, hogy én olyan személy vagyok, akitől elviseli, hogyha kikap egy játékban. És így fejlődik ennek a kezelésében. Próbálok olyan játékokat keresni, ahol megjelenik a szerencsefaktor, mert úgy könnyebben elviseli a vereséget, ha azt érzi, hogy ez nem rajta múlott, hanem a szerencsén. Azt gondolom, hogy ha sokat játszottam így vele kettesben, külön, akkor egy idő után visszaemelhetjük a közös játékokba, és akkor tud majd 4-5 emberrel is játszani. Szóval ahhoz a középtávú célhoz, hogy ez a kisfiú tudjon közösségben dolgozni, ahhoz ezek a lépések kellenek. És furának tűnhet, hogy kiemelem a közösségből, de én tudom, hogy ezt azért csinálom, hogy utána, ha visszarakom, akkor jobban működjön.

MZS: Ez tehát egy módszertani fogás, amit ezzel a kisfiúval csináltál? Leírhatóak szerinted ilyen módszerek egy könyvben?

LM: Ezek történetek, amiket le lehet írni, de akkor is egyedi történetek maradnak csak. Ha társasjáték-pedagógia képzést tartok, ott is azt szoktam elmondani, hogy az a fontos, hogy ismerj nagyon sok játékot, és akkor eszedbe fog jutni, hogy ennél a gyereknél melyik játékot miért kell elővenned. Szoktam egy kis elméleti bevezetést tartani, de mindig elmondom, hogy nem fogok egy listát adni arról, melyik játék mit fejleszt, hanem inkább megtanultunk 3 nap alatt 50-60 játékot, beszélgettünk arról, hogy mi mire jó, gondolkodtunk arról, hogy játékmechanizmusok milyen kompetenciákat fejlesztenek, de utána ti ismeritek a saját gyerekeiteket, majd ti kitaláljátok, hogy ezt a tudást hogyan tudjátok adaptálni.

Ehhez arra van szükség, amire az egész civil szakmában szükség lenne, hogy az összes ilyen jó gyakorlatot disszemináljuk. Folyamatosan írjuk le, folyamatosan legyen látható, folyamatosan gondolkodjunk arról, amit csinálunk. Legyen az társasjáték-pedagógia, vagy szövegértés fejlesztés, vagy zsonglőrködés. Jó lenne, ha ezek nem szigetszerű, láthatatlan dolgok lennének, amit csak akkor lehet megismerni, ha az ember odamegy, hanem lehetne róluk olvasni. Ez nem azt jelenti, hogy elolvassuk azt, ami valahol működik, és egy az egyben átvesszük, de ötletet ad, elgondolkodtat, tudatosabban csinálom a munkám a gyerekekkel, és az biztos, hogy jó.

A társasjáték-pedagógiai képzéseknek nem az a célja, hogy sablont, konkrét eszközt adjon, hanem csak az, hogy megmutassa, hogy társasjátékokkal lehet fejleszteni. Hogy a pedagógusnak benne legyen az attitűdjében, ha lehet ilyet mondani, hogy tud a társasjátékokkal fejleszteni. Megmutatjuk, hogy mi hogy csináljuk, és milyen hátrányokra, hiányosságokra használjuk, de ha náluk mások a hiányok, akkor is induljanak el, csak saját célokkal.

Például most volt a képzésünkön egy szegedi tanodában dolgozó tanár, aki azt mondta, hogy neki nagyon inspiráló volt a képzés, sokkal tudatosabban fog játszani a gyerekekkel, de ő a számítógépes játékokból fog úgy válogatni, mint mi a társasjátékokból, mert ő azokat ismeri, azokat szereti, azon a terepen lesz hiteles. És hát az ő diákjai azokkal lesznek motiváltak. A toldi zsákfalui gyerekek ingerküszöbét megüti a társasjáték, a szegediekét már lehet, hogy kevésbé. Mondjuk, szerintem tök menővé lehet tenni a társasjátékozást is. De elfogadom, hogy ennek a tanárnak nem működne, a számítógépes játékok meg igen.

Ezért fontos, hogy ne egy lépésről-lépésre felépített foglalkozásterven menjünk végig egy képzésen, amit aztán kötelezően úgy kell csinálni, hanem arról beszéljünk, hogy mi mire lehet jó, vagy mi mire nem lehet jó. Szerintem a társasjátékok jobbak a szociális készségek fejlesztésében, például amikor egy licitnél figyelned kell a többiek reakcióját, az sok mindent fejleszt, de a digitális kompetenciák is fontosak, és elismerem, hogy gyakran komplexebben fejlesztik a gyerekeket.

Ez olyan, mint amikor azt mondtuk, hogy csak a kooperatív oktatás a jó. Van, hogy valaki nagyon jól ad elő, izgalmasan, szórakozatóan, akkor hadd legyen előadás is a kooperatív tanulás mellett. Van, akinek ez áll jól, van, akinek az.

MZS: Te, hogy találtad meg, hogy neked a társasjáték- pedagógia, és a hátrányos helyzetű gyerekek állnak jól?

LM: Én sose akartam tanár lenni. Nem volt felvételi a pedagógia szakon és ezért ez lett a második szakom a filmelmélet-filmtörténet mellett. Közben megszerettem a pedagógiát, annyira, hogy abszolváltam a neveléstudományi doktori iskolában.

Aztán a Taní-taní Online kapcsán ismerkedtem meg L. Ritók Nórával. Ő hívott le megmutatni az Igazgyöngy modelljét, és én kedvet kaptam tábort csinálni a gyerekeknek. Sose akartam önkéntes lenni, nem is igazán tudtam, hogy az mi. Azt láttam Toldon, hogy van egy csomó gyerek, akik unatkoznak nyáron a kis faluban, ahol nincs semmi. Nekem semmi dolgom nem volt azon a nyáron, gondoltam, ha már van egy pedagógia diplomám és szeretek gyerekekkel lenni, akkor miért ne töltsek velük hasznosan pár hetet. Azt gondoltam, ehhez értek, miért ne csinálnám. Leginkább ez a ’miért ne’ érzés volt erős bennem. Aztán persze rájöttem, hogy annyira nem is értek hozzá, és körbe kéne nézzek, hogy milyen szakembertől tanulhatnék. Meg kiderült, hogy vannak más fiatal önkéntesek is, akik más-más okból, de szívesen táboroztatnának toldi gyerekeket. Valahogy így kezdődött.

Ha muszáj érzést mondanom, meg okot, hogy miért csináltam, csinálom a toldi önkénteskedést, akkor az az, hogy ott hasznosnak érzem magam, sőt néha sikeresnek is. Mondtuk korábban, hogy nehéz sikereket megélni a hátrányos helyzetű gyerekekkel, de valahogy én megélek ott kis sikereket, és jól érzem magam tőle. A kiégés persze engem is fenyeget. Fura módon pont akkor, ha egy ideig nem jutok el Toldra, olyankor sok más dolgon pörgök itt Pesten, és elkezdek nyűgként gondolni arra, hogy megint vonatra üljek és lent töltsek 3-4 napot a családom nélkül, vagy öregnek érzem magam ahhoz, hogy 10 másik önkéntessel aludjak egy szobában a földön stb. De amikor ott vagyok, akkor mindig azon kapom magam, hogy nagyon jól érzem magam. Kicsit olyan, mint a sport volt nekem anno, hogy nehezen vettem mindig rá magam, hogy lemenjek edzésre, pedig mindig nagyon jó volt és feltöltött.

Az, hogy a toldi önkéntes csapatnak én vagyok a vezetője, az is nehéz, abban az értelemben, hogy nem érzem úgy, hogy ez az én döntésem lett volna, még ha mások azt is mondják, hogy egyértelmű, hogy ezt nekem kell csinálni. Arra is figyelnem kell, hogy a konfliktusoktól, szervezettel kapcsolatos felelősségtől ne sokkaljak be. Olyankor az segít, ha lemegyek Toldra, és csak játszom, tanulok, beszélgetek a gyerekekkel. Valahogy a gyerekekkel megélt konfliktusok, harcok nem keserítenek el, sőt, azok feltöltenek, mert valahogy valós feladatként, valós kihívásként élem meg őket.