Megnéztem, hogy közvetlenül mit tehetek én

Karlowits-Juhász Orchidea a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének oktatója, a Csatárlánc csoport alapítója és aktív önkéntese. Szakmai tevékenységeivel és önkéntes vállalásaival elsősorban a periférián élő gyerekek helyzetének javítására fókuszál.

MZS: Te a Miskolci Egyetemen főállásban tanítasz tanárszakos hallgatókat, de közben van egy önkéntes projekted is. Elindítottál egy kezdeményezést, ami jelenleg leginkább hátrányos helyzetű gyerekek segítéséről, támogatásáról, hátránykompenzálásáról szól. Jól tudom?

Karlowits-Juhász Orchidea: Igen. Az egyetemi munkám is részben a hátrányos helyzetű gyerekek hátránykompenzálásáról szól. Egyrészt vannak ilyen tartalmú szemináriumaim, másrészt viszem a hallgatóimat „tereplátogatásokra”, amit nagyon fontosnak tartok, hiszen ők majd tanárok lesznek, és ezek a találkozások hátrányos helyzetű gyerekekkel megváltoztathatják a későbbi hozzáállásukat. Szóval, így közvetetten is teszek a hátránykompenzálásért. Közvetlenül pedig a Csatárláncon keresztül dolgozom hátrányos helyzetű gyerekekkel.

MZS: Mi a te ügyed és miért éppen az?

KJO: Azt gondolom, hogy értelmiségiként, diplomásként alap, hogy az ember a társadalmi felelősségvállalásban részt vegyen, tudatosítsa valamilyen szinten a társadalmi problémákat. Persze nem csak a diplomához kötöm ezt, hanem a társadalmi helyzethez is. A középosztálybeli létemből adódóan nekem elvárás magam felé, hogy tudatosítsam magamban, hogy vannak olyan emberek, akik az én körülményeimnél sokkal rosszabb helyzetben élnek. Igyekszem megérteni, hogy ez miért van, és, igyekszem tenni is ellene. Megnézem, hogy én, mint a tanárképzésben részt vevő oktató, milyen válaszokat adhatok. És megnézem azt is, hogy közvetlenül mit tehetek. Így lett az életem része a heti rendszerességű önkénteskedés egy gyermekvárosban, ahol család nélkül nevelkedő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek élnek.

Persze az önkéntességet nem így kezdtem, hanem még egyetem alatt, és akkor még nem is tudtam, hogy amit csinálok, azt önkéntességnek hívják, a társadalmi felelősségvállalásról nem is beszélve. 1996-ban Tiszabőre mentem egy szociológiai, pedagógiai terepgyakorlatra. Annyira magával ragadott az ottani iskolakísérlet, hogy évente többször is visszajártam, például nyáron gyerekeket táboroztatni.  Számomra egy teljesen természetes folyamat volt, hogy bekapcsolódtam azoknak a gyerekeknek az életébe, pedig lényegében az ország másik végére kellett utaznom hozzájuk. Szóval nem volt tudatos, felelős döntés részemről, egyszerűen csak láttam egy problémát, ott emberi kapcsolatok alakultak ki, és benne maradtam körülbelül 4 évig. Önkéntes segítő voltam a táborokban, egy-egy utazásnál, de közben sose beszéltem vagy gondolkodtam arról, hogy én önkéntes vagyok. A baráti és emberi kapcsolatok vittek bele és tartottak benne.

A választóvonalat, amikor végleg elköteleződtem az önkéntesség iránt, a 2010-es év jelentette, onnantól valóban szervezett formában és tudatosan önkénteskedem.

2010-ben a borsodi árvizek kapcsán hoztam létre a Csatárlánc nevű csapatot. Úgy kommunikáltam, hogy a miskolci Tanárképző Intézet kezdeményezése, de ez tulajdonképpen én voltam egy személyben, és én mozgattam mindent. Csak később, a DeMo kapcsán kezdtem rájönni, hogy ha szeretném, hogy tovább működjön a Csatárlánc, akkor szervezetben kell gondolkodnom, nem csinálhatok mindent én.

És így az utóbbi egy év alatt valóban létrejött egy olyan csapat, ahol én már gyakorlatilag teljesen kiváltható vagyok.

De vissza 2010-hez. Olyan szempontból valóban volt köze a Csatárláncnak a Tanárképző Intézethez, hogy én ott dolgoztam, és a munkahelyem több szempontból is fontos háttér volt a kezdeményezésemhez. A kollégáim közül érdemben csak Knausz Imre kapcsolódott be a Csatárláncba, ő lett a webmesterünk, aki a kommunikációban rengeteget segített, és segít a mai napig. És persze jól jött egy „háttérintézmény”, mert nem voltunk sem alapítvány, sem egyesület, jobban hangzott, hogy van mögöttünk, mögöttem egy szervezeti háttér.

Egy évig főleg a kármentesítésben dolgoztunk. A csapatot én mozgattam, rajtam kívül a kulcsembereink az árvízkárosult kistelepülések önkéntes koordinátorai voltak, ők segítettek az adományok elosztásában. Körülbelül fél év után leszűkítettük a tevékenységünket három árvízkárosult település óvodáira. Az árvíz mindenki számára krízis volt, akár közvetlenül károsult volt, akár nem, és mi szerettünk volna minél több pozitív élményt adni az ovisoknak. A gyerekeknek szóló adománygyűjtésbe már bevontuk a pedagógushallgatóinkat is, ezt is én koordináltam. Nagyon sok adomány jött össze, játékok, ruhák. A Tanárképző Intézetben és a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskolában gyűjtöttük az adományokat, amiket a középiskolások és egyetemisták szortíroztak, csomagoltak. Óvodai csoportonként alakítottunk ki csomagokat. A kollégáim és a ferenczis tanárok is segítettek az ajándékcsomagok és több száz mikuláscsomag összeállításában. Ez egy nagy közösségi élmény volt. Az ajándékokat több fordulóval vittük ki az óvodákba. Az egyetemisták beöltöztek Mikulásnak, de vittünk gólyalábas zenészt, önkéntes arcfestőket is. Az árvízzel kapcsolatos vállalásaink után megfogalmaztuk, hogy profilunkból adódóan (mint elsősorban tanárképzésben résztvevő oktatók és hallgatók) gyerekekkel szeretnénk foglalkozni, sőt, rászoruló gyerekekkel. Ekkor kerestük meg a Gyermekvárost és a Megyei Kórház Gyermekrehabilitációs Osztályát, és náluk kezdtünk el gyerekprogramokat szervezni. Pár évig csak ünnepekhez és évszakokhoz kötődő programjaink voltak, de már több mint egy éve a Gyerekvárosban heti rendszerességgel önkénteskedünk. Jelenleg egy 12 fős lakásotthonos csoportot segítünk heti két alkalommal. Délután megyünk, segítünk a házi feladatban, játszunk, kézműveskedünk a gyerekekkel. Emellett az egész Gyermekvárost megmozgató programjaink is megmaradtak, amikor jellemzően 60-80 gyereknek szervezünk például Mikulást, tavaszvárót, gyermeknapot stb.

MZS: Kikből áll most a csapat?

KJO: 2015 elején megalakult egy úgynevezett koordinátor csapat (KCS-nek nevezzük), ehhez Knausz Imre írt egy szervezeti szabályzatot. Nem vagyunk alapítvány vagy egyesület, pedig sokan mondták, hogy talán jó lenne. Nem elvi akadálya van, csak szeretnénk megmutatni, hogy egy ilyen csoport a nélkül is tud aktív és hosszú életű lenni, hogy bejegyzett szervezet lenne. 5 éve működünk, egy éve már heti rendszerességgel vannak szervezett programjaink. Nekünk azt jelenti a nem egyesületté alakulás, hogy semmilyen működési vagy fenntartási költségünk nincsen. Az adminisztrációnk kimerül ebben a rövid szabályzatban.  Ez egy hat főig bővíthető koordinációs csoport. Fontos, hogy olyanok legyenek ebben benne, akik rendszeresen részt vesznek a Csatárlánc életében.

Jelenleg hat fős a KCS. Vagyok én, aki a gyermekvárosi Aranyhíd Lakásotthonban tevékenykedő önkénteseinket koordinálom, illetve az ide kapcsolódó akciójellegű programokat szervezem. Van Lívia, aki hallgatóm volt az egyetemen, és rajtam keresztül találkozott a Csatárlánccal. Ő is az Aranyhídban önkénteskedett heti rendszerességgel. Ebben az évben otthagyta nyelvtanári munkáját, és a Gyermekváros területén működő átmeneti otthonba jött dolgozni, így jelenleg itt koordinálja az önkénteseinket.

Van egy „jogászunk”, Csaba, aki az egyik önkéntesünket kísérte el a Gyermekvárosba, és azóta is aktívan dolgozik velünk, hetente kétszer jár a gyerekekhez.

Van Klára, ő egy roma oktatásszociológus, antropológus, őt én hívtam meg, miután egy projektben együtt dolgoztunk. Kára az Adományozz élményt! programunk koordinátora.

Van egy frissen végzett zenész hallgatóm, Dávid, aki szintén a Gyermekvárosban önkénteskedik, mellette pedig a jótékonysági koncertjeink szervezésében vesz részt.

A KCS legfrissebb tagja Petra, aki a gyermekkórházi programjainkat szervezi. Ő már korábban is évekig önkénteskedett a gyermekkórházban, de szeretett volna egy csapathoz tartozni, ezért keresett meg minket. Felajánlotta, hogy nagyon szívesen elvállalná a gyermekkorházi programunk koordinálását, ami nagyon jól is jött, mert nekünk ekkor már lényegében csak a Gyermekvárosra volt kapacitásunk.

És ez jellemző is a Csatárláncra, hogy csak olyan tevékenységet szervezünk, amihez van önkéntes koordinátorunk. Azoknak az emberek, akik megkeresnek minket, hogy segíteni szeretnének, mi egy keretet tudunk biztosítani. Bejöhetnek egy csapatba. A csapatban aztán hosszú távú feladatot és felelősséget is tudunk nekik adni. A felelősségeket és feladatokat a hatfős KCS koordinálja. Ezt a hat főt nem fogjuk növelni, az összetétel persze változhat. A KCS tagjain kívüli önkénteseinket aktivistáknak nevezzük.

Az önkéntes aktivisták nem mind egyetemisták (például van olyan  aktivistánk is, aki az egyik egyetemista önkéntesünk anyukája), de próbáljuk bevonzani az egyetemistákat is. Ennek egyik módja az úgynevezett TIF program (Társadalmi Igazságosság Felelősségvállalás), amit a Tanárképző Intézet a Csatárlánccal közösen indított útjára 2015-ben. Ez egy egyetemi szintű program, amivel önkéntességre bíztatjuk a hallgatókat.  Szervezett keretek között önkénteskedhetnek az egyetemista fiatalok, akik minimum 30 órányi tevékenységük után egy kétnyelvű, magyar-angol hivatalos tanúsítványt kapnak, amely egyrészt a TIF-programot mutatja be, másrészt részletezi a hallgató által elvégzett konkrét önkéntes tevékenységeket, illetve az ezekhez kapcsolódó kompetenciákat.

Viszont szeretnék visszatérni arra, hogy milyen nagy eredmény számomra, hogy a Csatárlánc már nem én vagyok. Eddig, még ha volt is egy csapat mögöttem, akkor is nagyon erősen én voltam az, aki meghatároztam a Csatárlánc tevékenységét, minden szál az én kezemben futott össze. Most a KCS tagjai egy szinten vannak, nincs szervezeti hierarchia, bár úgy tűnik, jelenleg a hat főn belül csoportdinamikailag én vagyok a „vezető”. De a Csatárlánc vezetője nem én vagyok, hanem a hat fős koordinátor csoport. Ez most különösen jól látszik, mert a disszertációm írása miatt tényleg keveset tudtam részt venni a munkában, és mégis minden  gond nélkül működött.  

Tulajdonképpen erre vagyok a legbüszkébb a Csatárlánccal kapcsolatban, hogy már nem én vagyok a Csatárlánc.

MZS: Szerinted mi a titka annak, hogy képes vagy „átadni” a vezetői szerepet?

KJO: Szerintem mindenképpen kell egy szándék, egy nagyon erős vágy arra, hogy az ember meg tudja osztani a felelősséget. Ez nálam abból a felismerésből fakadt, hogy a teljesítőképességem határán vagyok. És ezt nem csak én ismertem fel, hanem a környezetemben lévők is, és ez kellett ahhoz, hogy beinduljanak azok a folyamatok, amiknek az lett a következménye, hogy a szervezési feladatok egyes részeit átvettek tőlem. Addig minden kérdéssel hozzám jöttek, mindenről egyeztettek, de most, hogy erre nem volt lehetőségük, rá voltak kényszerítve, hogy meghozzanak bizonyos döntéseket.

Persze nem kezdünk egyéni akcióba, mert egy csapat vagyunk, és szólunk a többieknek, mielőtt valamibe belevágunk. Például, ha a Lívia szervez a gyerekvárosiaknak egy programot, akkor azt ő megtervezi, mindent megcsinál, de tájékozatja a többieket, a hat főt és az aktivistákat, már csak azért is, mert szeretné, hogy minél többen kapcsolódjanak a kezdeményezéséhez.

Tájékoztatási kötelezettség tehát mindenképp van a KCS-n belül. Egy-egy kisebb programot nyugodtan bárki megszervezhet, ahhoz nem kell közös döntés. Például most Csaba úgy döntött, hogy moziba viszi a gyerekeket, ehhez nem kell tőlem vagy a többiektől engedélyt kérnie. Kizárólag a gyermekvárosi nevelőkkel kell egyeztetnie.

Azért is különösen fontos még a koordinátor csoport, mert közös felelősségünk, hogy a gyerekvárosi 12 fős gyerekcsoportnak heti rendszeres jelenlétet biztosítsunk, ami a KCS feladata akkor is, ha éppen nincs elég aktivistánk. Egyedül senki nem dönthet úgy, hogy valamiért nem megy a gyerekekhez, ha az az ő feladata. Én például a disszertációm megírása idején átalakítottam a vállalásomat, de ezt csak úgy tehettem meg, hogy megbeszéltem a többiekkel. Ez alatt a pár hónap alatt nem mentem ki a gyermekvárosi csoportunkba, hanem azt vállaltam, hogy minden héten kivittem egy-két gyereket fagyizni, mert csak ehhez volt erőm és türelmem. Ezt megbeszéltem a többiekkel, és megnéztük, hogy tud-e valaki helyettesíteni, tudjuk-e így is biztosítani, hogy minden szerdán és csütörtökön menjen valaki a gyerekekhez, mindig legyen valaki, aki támogatja az egyetemista önkénteseket stb.

Az is közös döntés, amikor változtatunk a jelenlétünk tartalmán, módján. Ez főleg szakmai, de stratégiai döntés is. Az ilyen változtatások jellemzően az iskolai szüneteket érintik, illetve most egy nagy kihívás előtt állunk, ugyanis egyéni mentorálást is szeretnénk nyújtani a gyerekeknek. Ennek a pedagógiai, pszichológiai, technikai kereteit szeretnénk kidolgozni. Ehhez külső segítséget is fogunk kérni, felkészítést és szupervíziót is szeretnénk biztosítani az önkéntes mentorainknak.

Felmerülnek persze dilemmák is, amiket jó közösen megbeszélni. Ezeknek az átgondolására igyekszünk havonta egyszer esetmegbeszélést tartani. Muszáj is külön alkalmat találni arra, hogy találkozzunk, mert mi hatan sose vagyunk egyszerre a gyerekekkel, viszont vannak dilemmáink, ötleteink, amiket csak egymással tudunk megbeszélni. Azt is fontos megbeszélnünk ebben a szűk körben, hogy melyik gyerekről mit tudunk, hogy jobban értsük az adott gyereket, ismerjük a hátterét és az aktuális problémáit, és így hatékonyabban tudjuk végezni a segítő munkánkat.

MZS: Meg tudsz fogalmazni pedagógiai alapelveket, amik jellemzik a munkátokat?

KJO: Az egyik legfontosabb alapelvünk, hogy rászoruló gyerekekre fókuszálunk. A jelmondatunk: Segítünk segíteni!, ami azt jelenti, hogy a saját önkéntes munkánk mellett fontos vállalásunk a segítő szándékú  emberek összekötése a rászorulókkal.

Külön szeretném kiemelni, hogy a Csatárlánc nem kezel pénzt, és független a mindenkori kormányzattól és a pártpolitikától. Minden ilyen irányú felajánlástól elzárkózunk, pedig kaptunk felajánlásokat.

Szintén lényeges alapelvnek tartom, hogy csapatként működünk, csapatként gondolkodunk, megosztjuk a felelősséget, konszenzussal hozzuk a döntéseinket. Már amikor szükség van közös döntésre. Mert például nem igényelnek közös döntést a kisebb akciók, a napi, heti programjaink tartalmai, illetve az aktivistáink koordinálása. Viszont döntést igényelnek a stratégiai jellegű kérdések, például a hosszabb futamidejű, nagyobb volumenű projektek, a gyűjtési akciók, a koncepcionális változások, mint például az egyéni mentorálás kérdése.

MZS: Milyen lesz a következő évetek?

KJO: A Gyermekvárosban végzett több, mint egy évnyi intenzív munka után úgy látjuk, hogy valódi hatást csak hosszú távú, személyes mentorálással tudunk elérni. Ezért szeretnénk kidolgozni ennek a kereteit, feltételrendszerét.

A Megyei Kórház Gyermekrehabilitációs Osztályán eddig csak ünnepekhez, évszakokhoz kötődő programokat szerveztünk. A tervek és az eddigi egyeztetések alapján szeptembertől rendszeresen, havonta kétszer leszünk jelen az ottani fogyatékkal élő gyerekek körében.

Szintén most szeptembertől remélhetőleg gőzerőre vált az egyetemi TIF-programunk (Társadalom Igazságosság Felelősségvállalás) is. Az előző tanév lényegében a kísérleti szakasz volt. Júniusban a Tanárképző Intézet igazgatója és az egyetem rektor helyettese átadta az első TIF-tanúsítványokat. Jelenleg a keretek bővítésén és a koordináció professzionális szervezésén dolgozunk.

2010-2012 között 19 jótékonysági koncertet szerveztünk. Bár ezt az ütemet nem szeretnénk újra felvenni, de évente két kamarazenei koncert megszervezését azért szívesen vállaljuk, ha valaki ilyen jellegű segítséget kér tőlünk. Jelenleg a bőcsi Családsegítő Intézet körzetében élő nehéz sorsú gyerekek számára szervezünk kamarazenei koncertet, ami pár hét múlva lesz az egyik miskolci belvárosi templomban. Ez – a látszat ellenére – nem egy megerőltető feladat, mivel rengeteg zenész ismerősünk van például a Miskolci Szimfonikus Zenekarból, a Miskolci Nemzeti Színház zenekarából és a Miskolci Egyetem Zeneművészeti Karáról, akik nagy lelkesedéssel támogatják szabadidejükkel és művészetükkel a Csatárlánc céljait. És végül ide kapcsolódik egy egészen új keletű kezdeményezésünk: a menekültek közvetett segítése innen Miskolcról.  Mivel az egyik önkéntesünk a Budapesten veszteglő menekült embereknek főz egy ottani civil csoport keretében, ezért folyamatban van egy olyan jótékonysági koncertünk megszervezése is, amivel annak a csoportnak a munkáját fogjuk kicsit megsegíteni.