Radar alatt repülünk

Horgas Judit szerkesztő, tanár 1974-ben született Budapesten, az ELTE BTK angol szakán diplomázott, ugyanitt doktorált, a 2008 óta működő Szitakötő oktatási program vezetője. A művészeti és környezeti nevelést ötvöző Szitakötő program a környezet fogalmát a természeti környezetnél tágasabban értelmezi; az épített és a szellemi környezeten túl a társadalom egészére, a másik emberre is kiterjeszthetőnek véli.

Matolcsi Zsuzsa: Röviden elmondanád, mi a te ügyed, mi az, amiért dolgozol?

Horgas Judit: Napi általános iskolai oktatásban, az adott lehetőségek felhasználásával, lehetőség szerint tanórán belül és infrastruktúra nélkül, akár csak a Szitakötő folyóirat példányainak felhasználásával, hogyan lehet olyan magas színvonalú és komplex feladatokat, óravázlatokat, gondolatokat kidolgozni és átadni, kipróbálni a gyerekekkel, amiben nem válik tantárgy szerint szét a tudnivaló. Amikor azt mondom, hogy komplex, az alatt azt értem, hogy legyen benne művészeti oktatás, környezeti nevelés, aktív állampolgárságra való nevelés. Hogyan lehet együtt tanulni, együtt lenni a gyerekekkel minél érdekesebben, izgalmasabban, minél komplexebben, a gyerekek szája íze szerint, ugyanakkor nagyon magas színvonalon. Erre próbálunk minél több konkrét módszert kipróbálni.

MZS: Honnan jött ez a megközelítés?

HJ: Talán onnan kezdeném, hogy nagyon rossz tanuló voltam az iskolában és rémesen unatkoztam. Már akkor úgy gondoltam (és ezt nem is rejtettem véka alá, ezért destruktív gyerekként könyveltek el), hogy ezt az egészet lehetne jobban csinálni. Amikor 20 évesen elkezdtem középiskolában angolt tanítani, akkor is kicsit másképp tanítottam, mint megszokott volt. Hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem magamtól találtam ki, mert akkoriban, a 90-es évek legelején az angol nyelv tanítása az egyik legprogresszívebb ága volt a pedagógiának. Már az egyetemen tanultam más módszereket, és a nyelvtanításban ezeket jobban engedték is, elfogadottabb volt. Nem voltam állásban, mindig óraadóként dolgoztam, így sokkal nagyobb szabadságom volt, amit maximálisan ki is használtam. 7 évig így tanítottam a közoktatásban, és láttam belülről a hibákat. Aztán három gyerekemen végigvonult a közoktatás, és akkor szülői szemmel is láttam, hogy milyen borzalmak történnek, miközben tudom, hogy azok az iskolák, ahova az én gyerekeim járnak sokkal, de sokkal jobbak, mint az átlagos magyar iskola.

A Szitakötő program első négy évében közvetlenül nem dolgoztam gyerekekkel, mert csak pedagógusképzéseket tartottunk, ami megint új perspektívát adott. A pedagógusképzéseken a tanárokkal való találkozások és a beszámolóik, óravázlataik alapján megértettem, milyen nagy szükség van erre a fajta szabad levegőre, másképp gondolkodásra.

A sokfajta tapasztalatból állt össze a Szitakötő folyóirat és oktatási program.  Én hoztam az angol nyelv tanításából az alternatív módszertant, és az alternatív pedagógiai hagyomány a környezeti nevelésben is megvolt. A magyar környezeti nevelés nagyon nagy múltú, nagyon fontos pedagógiai értékeket hordozó terület volt már akkoriban is. Rendkívül sokat tanultam például Victor Andrástól, akivel a kezdetektől együtt csináljuk a programot. A természettudományos részt ő viszi, miközben egy amatőr zenekar vezetőjeként nagyon jelentős humán műveltséggel is rendelkezik. Alapvetően úgy gyúrtuk össze a Szitakötő programot, hogy én hoztam a humán vonalat, a képzőművészetet meg az irodalmat, ő meg a természettudományt. Sok mindent mi találtunk ki, de persze a már kipróbált és ismert alternatív módszerekre alapoztunk.

Közben elindult a Szitakötő tábor, ahol Szabó Attila költő-rendezővel dolgozom együtt, aki hozta a drámás vonalat, tőle is nagyon sokat tanultam, és elkezdtük a drámajátékokat is beépíteni.

Igyekszem minden tapasztalatomat beépíteni a Szitakötőbe. Ha civil szervezetekkel dolgozom valamilyen fórumon, mint például a DeMo-ban, onnan is „lopok”. Azért megyek el képzésekre, mert figyelem, hogyan dolgozik a facilitátor, és lehet, hogy csak egy kézmozdulatát fogom átvenni, és nem is tudatosul, de törekszem a folyamatos fejlődésre.

Bár sok mindent mi találtunk ki, nagyon fontosnak tartom ezt a sokfelől építkezést. Ha valami újat kidolgozunk, próbálom rögtön megosztani. Fölteszem a Szitakötő honlapjára, segédanyagokat dolgozunk ki hozzá. Fontos, hogy menjen tovább, nem ülök a tojásokon.  

A pedagógusoktól háromhavonta kapok beszámolókat és ezért nagyon hamar kiderül, hogy amit kitaláltunk, azt ők hogyan használták, hogyan módosították, náluk hogyan működött vagy miért nem működött.

2014-ben elkezdtük építeni a mentorhálót olyan tanárokkal, akik már régóta dolgoznak a Szitakötővel. Ők már képzéseket is tudnak tartani a kollégáiknak, így jelentősen nő a módszer terjesztésének hatékonysága. Mi kidolgoztuk a képzési anyagot, de ahol van mentor, oda már nem megyünk el. A visszajelzéseik alapján azért látjuk, hogy hogyan működik a képzési tematika. Szóval így gyűrűzik tovább a módszer.

A hálózatosodás lényege, hogy a saját igényeik szerint adaptálják a módszereket, ötleteket a tagok. Így nem kell mindent maguktól kitalálni, nem kell mindenkinek feltalálni a spanyolviaszt. A mi esetünkben konkrét feladatokat, percre kidolgozott foglalkozásterveket készen kap a hálózat minden tagja az adott Szitakötő számhoz. A mentorok 90 perces pedagógus-képzéstervet és 60 perces gyerekfoglalkozás-leírást kapnak. Ezek persze lehetnek a gyakorlatban hosszabbak, és máshogy is felépülhetnek, mert minden helyszín és helyzet más. Sehol nem lehet mindent és pont úgy végigcsinálni, de megpróbálunk minél több muníciót adni a tanároknak. Nagyon részletesen leírunk mindent, hogy például ezen a ponton mondjuk el, kérdezzünk arra rá, hívjuk fel a figyelmet arra, hogy… Nyilván nem tudok minden lehetséges forgatókönyvet eljátszani, de megpróbáljuk a támogató mondatokat, információkat is belerakni. Saját magunknak is, hiszen vannak természettudományos elemek, aminél nekem is el kellett magyarázni például a természetes szelekciót, hogy azt a játékot el tudjam játszani, és ez is le van írva részletesen. Vagy én is elmondom egy nyelvi játéknál Andrásnak vagy Albert Juditnak (ő a másik természettudományos trénerünk), hogy mire figyeljenek. Persze náluk máshogy fog működni egy nyelvi játék, ők máshova teszik esetleg a hangsúlyt, de az nem baj.

MZS: Gyakran mész olyan iskolába, ahol sok a hátrányos helyzetű kisgyerekek. Mi a tapasztalatod ezekben az iskolákban?

HJ: A gyerekekre nagyon kihat, hogy milyen a hangulat egy iskolában. Nagyon sok iskolába járok, és amikor belépek egy tanterembe, megcsap az a levegő, amiből érzem, mennyire vannak rendben ott a gyerekek, vagy mennyire nem. Sok helyen azt lehet érezni, hogy nincsenek rendben. Ez többnyire az ott jelenlévő pedagógusokból árad, ahogy szól a gyerekekhez, ahogy ránéz, abból érezni, hogy mi nem oké. Azt tapasztalom, hogy én más fajta figyelmet adok a gyereknek, jellegzetesen pozitív diszkriminációval élek. Ha látom, hogy vannak kinézetre is rossz állapotú, többnyire cigány gyerekek, akkor biztos, hogy fogok nekik lehetőséget adni. Ha vele együtt 28-an jelentkeznek, őt fogom felszólítani, és ilyenkor sokszor látom a döbbenetet a gyerek arcán, hogy ez neki milyen új.  Furcsa, hogy meghallgatják vagy megsimogatják a fejét, láthatóan ilyesmi nem nagyon szokott megtörténni. Szerintem ez is módszertani fogás. Nagyon szomorúvá tesz, amikor olyan gyerekeket látok, akikről lemondtak, mert például SNI-s, és már elsőtől úgy gondolják, hogy nem vagy alig fejleszthetőek. Én meg azt érzem, hogy egy dicsérettől vagy odafordulástól elindulnak ezek a gyerekek is.

MZS: Mindig van olyan kérdés, amire a kevésbé jó képességű gyerekek is tudják a választ?

HJ: Igen. A legjobb módszer erre, ha a gyerektől azt kérdezed, mi a véleménye, tehát olyat kérdezel, amire nincs jó vagy rossz válasz. A pedagógusképzéseken is el szoktam mondani, miért fontos, hogy minél több ilyen kérdést tegyünk fel. Persze ilyenkor bólogatnak a tanárok, és más módszernél is, mondják, hogy ők ezt tudják, de hiába tudják, ha nem csinálják.

Azért jók a mi játékaink, foglalkozásaink, amiket egyébként a képzésen ki is próbálnak a tanárok, mert egy átlagos pedagógus úgy tudja az alternatív módszereket használni, hogy közben látja: ez a tananyaghoz kapcsolódik, tehát közben mégiscsak a munkáját végzi, mert halad a tananyaggal, benne van a kerettantervben.

A Szitakötő programmal tehát radar alatt repülünk, nem hágjuk át, amit felülről a hatalom ránk kényszerít, és ez most azért fontos, mert úgy látom, hogy a pedagógus társadalom nagy része nincs abban a szellemi és erkölcsi állapotban, hogy beintsen a hatalomnak, és azt csinálja, amit jónak lát. Szeretnénk nekik technikákat adni, hogy miközben a felülről előírt munkájukat végzik, közben ezeket az alapvető értékeket a módszertanukban és tematikusan is megjelenítsék.

Megmutatom neki például, hogy itt van ez a vers, ezt tudod használni magyar órán is, meg természetismeret órán is, meg nyelvórán is, és nem csak azért jó, mert miközben verset olvasnak, művészi élményben van részük, hanem ezzel a verssel el tudjuk mondani a gyerekeknek, hogy például milyen a felelősségteljes magatartás a környezetünkkel szemben, vagy benne van, hogy nem rúgunk bele a társunkba.

Azt gondolom, a tanárokon igazságtalanul nagy terhek vannak, hiszen elvárjuk, hogy erkölcsileg és szakmailag kiváló szakemberek legyenek. A munkájuk nagyon kötött és nehezített, ezért azt gondolom, ha már kritizáljuk őket, és én bizony kíméletlen vagyok ezen a téren, akkor ez úgy igazságos, ha közben minden támogatást megadunk nekik. Azt lehet csak kritizálni, aki megkapta a támogatást, de nem élt vele. De aki nem kapott kellő szakmai támogatást, magára hagyva, eszközök nélkül, egzisztenciális szorítottságban próbál megfelelni a felülről rákényszerített követelményeknek, azt nem korrekt bántani. 

MZS: Mit tekintesz eredménynek a munkád során?

HJ: A tanárok beszámolóiból többnyire kiderül, milyen eredményes volt az adott intézményben a program. Megtanultam a sorok között is olvasni. A negyedévi beszámolót éppen ezért nagyon szigorúan veszem, ha nem küldenek beszámolót, nem kapják meg a következő számot. A támogatási szerződésben forintosítva is leírjuk, hogy mennyi az értéke az oktatási csomagnak, amit ingyenesen kapnak. mert úgy tűnik, így jobban értékelik. Sajnos az emberek úgy gondolkodnak, hogy ami ingyen van, az annyit is ér. A tanárnak a beszámolóban le kell írnia legalább 2 vers/mese/cikk konkrét felhasználását minimum 2000 leütésben.  Képeket is küldenek, és aki vállalja, az saját segédanyagokat ír. Ezek a tanárok nem csak arról számolnak be, hogy az általunk kitalált feladatokat és a Szitakötőben megjelent írásokat hogyan használták, hanem ők is elküldik a saját óravázlataikat, feladatsoraikat, amik rögtön felkerülnek a honlapra. Így gyakran előfordul, hogy egymás segédanyagait, feladatait használják. Nagy eredménynek érzem, amikor a hálózat életre kel, és megírják, hogy „köszönöm XY óravázlatát, feladatsorát, milyen jó ötlet volt!”. Olykor akár 20 helyről is jön visszajelzés, hogy kipróbálták, használták valakinek a foglalkozástervét, és jól működött. A határon túl még többet használják a Szitakötőt, mert ott mindennek, ami magyar nyelvű, nagyon nagy értéke van. Erdélyből például majdnem minden tanár arról számol be, hogy ától cettig elolvassák a gyerekek a Szitakötőt, az összes osztály az összes betűt.

Sok helyen nem, vagy nem csak a tanórán használják a Szitakötőt. Amióta bevezették a délután 4-ig tartó iskolát, különösen jól jön délutánonként, hogy van valami értelmes elfoglaltság, amivel le lehet kötni a gyerekeket. Sok helyen van Szitakötő olvasókör vagy szakkör. Számtalan felhasználási forma működik, és én éppen ezt szeretem. Ez is egy módszertani elv: mivel nem vagyok ott a konkrét terepen, nem ismerem személyesen a gyerekeket, nem dolgozom velük, hogy jönnék ahhoz, hogy megmondjam, mi lesz a legjobb felhasználási mód. Mint a pók a háló közepén, inkább beszedem az információkat, így nagyjából látom, mi az, ami jól működik, merrefelé menjünk el, mi az, ami érdekli a gyerekeket. Próbáljuk nagyon változatosan összeállítani a tartalmat, hogy mindenki találjon benne valami érdekeset, mert nyilván más érdekli a 8 éves kislányt és a 12 éves kisfiút.

Negyedévente jelenik meg a lap, és előtte mindig kiírunk egy alkotói pályázatot, akkor bejönnek a versek, mesék, cikkek (olykor közel 500), abból kiválasztunk 4-5-öt, ami bekerül, a többi pedig az alapszerzők műve. Victor András, Albert Judit meg én írjuk a foglalkozásterveket, ami az alap, és aztán persze minden szikakötős iskolában a kollégák is elkészítik a saját foglalkozástervüket, óravázlatukat, feladatsorukat. Amit beküldenek, egy-két napon belül felkerül a honlapra, és már használhatják is. Egy szám 2-3 hónapig van a célkeresztben, de most már egyre inkább előfordul, hogy a régi számokhoz is visszanyúlnak, mert például eszükbe jut, hogy 2 éve volt egy mókusos vers, és náluk most előjött a tananyagban a téma, és akkor előveszik a régi számot.

Nagyon sok beszámolóban szerepel, hogy olyan gyerekek, akik egyébként nem annyira szeretnek olvasni, a Szitakötő hatására mégis belemélyednek egy versbe, mesébe, cikkbe, sőt egymásnak is ajánlgatják a cikkeket. Lehet, hogy azért, mert tetszik nekik a kép, vagy volt benne valami vicces. Minden gyereket valami más fog meg, és ezek a kis szikrák, amik így eljutnak a gyerekekhez, nagyon eredményesek lehetnek az olvasóvá nevelésben, és legalább nem butaságot olvasnak, hanem okosságot.

Negyedévente más és más témával töltjük meg a Szitakötőt. Fontos, hogy ez nem tankönyv, nyomdatechnikailag is sokkal jobb minőségű. Alapelvünk, hogy a gyerek szívesen fog a kezében valami szépet. A mai világban, amikor a vizuális szennyezés elég jelentős, már magában szemléletformáló, hogy amit a gyerek a kezében fog, az egyszerűen szép. A hátrányos helyzetű gyerekek körében meg különösen igaz, hogy nagyon kevés vonzó külsejű tárgy veszi őket körül, pedig ez nagyon befolyásolja az ember személyiségét. A mai tankönyvek többnyire nem vonzó tárgyak, nem jó ezeket kézbe venni, és akkor csak a külcsínről beszéltem, a belbecsről még nem.

Sok gyerek otthon semmiféle könyvvel, újsággal nem találkozik. Általában az iskola könyvtárába bevételezik a Szitakötőt, és így sokkal jobban vigyáznak rá. Ugyanakkor meg szokták engedni, hogy a gyerekek hazavigyék olvasgatni, ami azért is jó, mert akkor a család, szülők és testvérek is beleolvasnak.

MZS: Mondanál pár példát arra, ami nem működik?

HJ: Ami nem működik, az a péntek délután 4 óra utáni pedagógusképzés. Olyankor már annyira fáradtak, hogy sokszor semmi nem működik velük. Mint egy betonfal, úgy ülnek néha. Ilyenkor (meg amúgy is) az a célom, hogy legalább egy olyan csírát elültessek, amiről elgondolkodnak, ami tetszik nekik.

Egy tanévben egyszer jutunk el egy iskolába, és bár nyilván nem ettől a másfél órától tudnak majd jól dolgozni a Szitakötővel, mégis fontos ez az évenkénti egy találkozás, mert így van személyes kontaktus. Ettől lesz hiteles, hogy egy tanévben legalább egyszer valóban látom az adott helyet, és hogy ott mi van. Megintcsak, nekem nem tűnne korrektnek, hogy olyan embereket próbálok fejleszteni, akiknek egyáltalán nem ismerem a munkakörülményeit, a helyszínt, az iskolát, a gyerekeket. Egy budapesti irodából nagyon nem hiteles a fejlesztés. Az évente egy alkalom is nagyon kevés a találkozásra, az, ennél egyszerűen nem bírunk többet (70-80 iskolát járunk be évente). Az iskolák nagyon különbözőek, van nagyon pici és van szuper elit nagy gimnázium.

MZS: Miért éppen folyóirattal kezdtetek el dolgozni, és mi volt a célotok?

HJ: Mi alapvetően gyerekfolyóiratot akartunk csinálni, de azért lett belőle vagy mellé egy oktatási program, mert arra kerestünk megoldást, hogy esélyegyenlőségi alapon jussunk el minél több gyerekhez úgy, hogy közben nagyon színvonalas legyen a folyóirat, de mégse kelljen érte sok pénzt fizetni, azaz megkaphassák a szegény gyerekek is. Viszont a folyóirat nélkül nincs oktatási program, mert akkor nincs miről beszélnünk. Persze ez nem egy átadható módszer: nem lehet azt mondani másnak, hogy csináljon egy folyóiratot és hozzá oktatási programot. Ehhez nagyon sok év munka meg tapasztalat kell. A Szitakötő programot működtető Liget műhelyében nagyon sok éves szerkesztési tapasztalatunk van, hiszen a felnőtteknek szóló, havi Liget folyóirat már 28 éves. Tehát furfangos kerülőúton, nem az oktatási programmal, hanem a folyóirattal tudtunk bejutni az iskolákba.

A szükség is úgy hozta, hogy a mi igényeink, lehetőségeink és képességeink szerint működjön a program, és talán azért is eredményes, mert bár fokozatosan fejlődünk, nem lépjük át a biztonsági korlátainkat. Ezt a fajta konstrukciót egyébként külföldön sem láttam.

MZS: A társadalmi igény akkor nem számít?

HJ: Az emberek alapvetően nem igénylik a magas szintű kultúrát. Ezt az igényt ki kell alakítani. Ha valakiben megvan a lehetőség, a műveltség, a tudás, akkor az a dolga, hogy az ez iránti igényt kialakítsa a környezetében. Szokták mondani, hogy azért adják a tévében a szar valóságshow-kat, mert a tömegek ezt igénylik. Szerintem éppen fordítva: azt igénylik, amit kapnak, mert azt szokják meg. Ha nívós dolgokat kapnak, akkor azt fogják igényelni. Olyan például nem szokott lenni, hogy egy gyerek kézbe veszi a Szitakötőt és azt mondja, hogy fújj, de ronda.

Abban hiszek, hogy az igényesség kialakítható az emberekben. És az igényességbe nekem egy csomó érték beletartozik, a demokratikus értékek, és mindaz, amit mi civil szervezetként képviselünk.  Nagyon lassan, nagyon következetesen, sok-sok hiteles munkával, de kialakítható, hogy az emberek erre vágyjanak.