Számunkra a közösség az elsődleges

Dr. Fejes József Balázs a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének adjunktusa, a Motiváció Oktatási Egyesület elnöke. Hátránykompenzáló és társadalmi érzékenyítést támogató programok generálásában, szervezésében vesz részt. A Motiváció Hallgatói Mentorprogram egyik alapítója, a szegedi Motiváció Tanoda szakmai vezetője, a TanodaPlatform szakértői csoport és a Katalizátor Hálózat tagja.

Dr. Szűcs Norbert a Szegedi Tudományegyetem Felnőttképzési Intézetének adjunktusa, a Motiváció Oktatási Egyesület alelnöke, a Pontus Közhasznú Egyesület elnöke. A Motiváció Hallgatói Mentorprogram egyik alapítója, vezetője. A tiszaszigeti Motiváció Tanoda szakmai vezetője. A Katalizátor Hálózat és a TanodaPlatform tagja, számos tudományos publikáció szerzője.

Matolcsi Zsuzsa: Mondjátok el legyetek szívesek, hogy mi az az ügy, amiért ti a Motiváció Műhelyben dolgoztok!

Szűcs Norbert: Hátrányos helyzetű fiatalokat és gyerekeket szeretnénk abban segíteni, hogy az oktatási integrációjuk, tágabban értelmezve a társadalmi integrációjuk sikeres legyen. Természetesen, hogy jól végezzük ezt a feladatot, nem csak erre a célcsoportra kell koncentrálnunk, hanem tágabban az ő potenciális segítőikre is. Ezért nekünk fontos célcsoportunk a hátrányos helyzetű gyerekeken kívül a középiskolások és egyetemisták köre, akiket ez iránt a probléma iránt érzékenyíteni szeretnénk, másrészt pedig szakmailag szeretnénk őket felkészíteni a hátrányos helyzetű gyerekekkel való együttműködésre.

MZS: Milyen hátrányokról beszélhetünk a gyerekeknél?

Fejes József: Vannak a családi hátrányok, amikkel nehéz mit kezdeni, viszont ami számomra bosszantó az az, hogy a diszfunkcionáló intézményrendszer ehhez még hozzátesz. A családi hátrányok sokkal nehezebben befolyásolhatóak, de nagy baj, hogy az intézményrendszer sem teszi a dolgát.

Nagyon sok pénz kellene ahhoz, hogy az otthoni környezet rendben legyen, ahhoz nem lehet csak a gyerekkel foglalkozni, a szülőt is kellene ”nevelni”. Ez egyébként sokkal kifizetődőbb lenne, de nehéz munka, ezért nem szívesen szokták felvállalni. Nekem ráállt az agyam a másik részére, arra, hogy a rossz iskolára koncentráljunk. Mi azt próbáljuk pótolni, amit az iskola nem csinál. Persze a Tanodában is mindig azon is gondolkodunk, hogy a szülői csoportokkal hogyan lehetni hozzátenni ehhez a dologhoz.

SZN: Mi a rossz szociokulturális környezetből jövő gyerekekkel foglalkozunk. Egyrészt a szociális helyzetük nem megfelelő, másrészt a szülők iskolázatlanságából fakadóan nagyon sok olyan hátrányuk van, amit egy középosztálybeli gyermekhez képest kompenzálni kell. Más kérdés, hogy mi két okból nem a klasszikus 2H-s, 3H-s kategóriában gondolkodunk. Az egyik ok az, hogy akinek segítségre van szüksége, és ezért tesz is annyit, hogy megkeres minket, azt soha nem utasítjuk el. Mostanában olyan feladatokat is felvállaltunk, amilyenekre nem is gondoltunk volna. Például, kísérő nélküli menekült fiataloknak a magyar nyelv tanulását szervezzük meg, mert megtalált minket egy probléma, és mi nem tértünk ki előle.

Másrészt azzal árnyalnám még a képet, hogy egyre inkább ifjúsági programok irányába szeretnénk most elmenni, azért hogy integrált programokat tudjunk megvalósítani. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ha a mi gyerekeinkből indulunk ki, és nekik szervezünk programokat és azokat próbáljuk integrálttá tenni, az sokkal nehezebb vagy zsákutcás út ahhoz képest, hogy ha átlagos fiataloknak, gyerekeknek szervezünk menő, jól működő programokat, amiket a mi gyerekeink számára is elérhetővé teszünk.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy értelmes tevékenységek mentén töltsenek együtt minőségi időt középosztálybeli és hátrányos helyzetű gyerekek. Azt tapasztaljuk, hogy a kortárs minta működik a legjobban, amikor arról van szó például, hogy hogyan kell viselkedni. Azt nem a tanártól fogják megtanulni, vagy legalábbis sokkal hatékonyabb a kortárs minta.

MZS: Ti hogy jutottatok el a mostani alapelvekhez?

SZN: Nagyon gyakran, talán túl gyakran is ránézünk a paradigmára, ami alapján dolgozunk és változtatunk is rajta. Ez része a fejlődésünknek.

Például az egy változás, hogy sokáig iskolai keretek között dolgoztunk a gyerekekkel, abban az értelemben, hogy a mentoraink elmentek az iskoláikba. Ott volt tér, infrastruktúra, lehetőség, hogy a gyerekekkel legyenek. Amióta tanodát működtetünk, azóta kihozzuk őket a suliból, saját infrastruktúránk van. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a közösség építésére, fejlesztésére. Addig egyéni szinten voltunk velük kapcsolatban. Persze korábban is szerveztünk közösségi programot is számukra, de nem építettünk tudatosan egy nagyobb közösséget belőlük, maximum iskolánként épültek közösségek a gyerekeinkből, de hát volt, amikor 15 iskolával foglalkoztunk.

MZS: A mentor programotok szerintetek egy jó gyakorlat?

FJ: Szerintem az mindenképpen egy jó gyakorlatunk, hogy hogyan lehet önkéntes egyetemistákból kiépíteni egy hálózatot, és folyamatosan működtetni, ami egy ilyen civil ügynél a humán erőforrást biztosítani tudja. Sőt, egy viszonylag magasan képzett humán erőforrást, mert pedagógus hallgatókkal dolgozunk. Ők a pályájukhoz kapnak inputot, gyakorlatot, lehetőséget, képzést. Szerintem mi ebben találtuk meg magunkat, ezt tudjuk jól működtetni.

Az történik, hogy az önkéntes pedagógus hallgatók mentorként dolgoznak hátrányos helyzetű gyerekekkel. És itt kettéválasztjuk a célunkat. Az egyik a gyerekek fejlődése, a másik a pedagógus hallgatóké.

A siker megítéléséhez látni kell, hogy onnan indultunk, hogy 120 gyerek egy szegregált iskolából bekerült egy-egy többségi iskolába. A gyerekeknek nagyon nagy lemaradásaik voltak. A lemaradás mértékének bemutatására azt a szélsőséges példát szoktuk mondani, hogy volt gyerek, aki ötödikben nem tudta leírni a saját nevét. Így óriási feladat olt, hogy ezek a gyerekek a nem szegregált iskolákban elvégezzék a nyolc osztályt. A 120 gyerek mind kapott mentort, de nem mondhatjuk, hogy minden gyerekkel sikerült kialakítani olyan kapcsolatot, ami tényleg működött volna. A másik véglet pedig egy olyan kisfiú, aki nyolcadik éve hozzánk jár, és fantasztikus fejlődésit mutat.

Kis sikerek vannak. Például, amikor egy harmadikos kislányt a kisegítőbe küldtek volna, hogy ott a helye, mert szerintük értelmileg enyhén sérült. Kapott egy mentort, és az év végén hozta az osztály átlagát.

Persze sose lehet bizonyítani, hogy a mentor miatt sikerült egy gyereknek valami, hisz a mentor csak heti, jó esetben napi 1-2 órára találkozik a diákkal délutánonként. Nem lehet tudni, hogy az iskola volt-e jó a gyereknek vagy a mentor.

Mondják utólag a gyerekek, ha megkérdezzük őket, hogy miben segített nekik a mentor, hogy például segítettek az elején a beilleszkedésben.

Fontos, hogy jó kapcsolat alakuljon ki a mentor és a gyerek között, ez a kapcsolat magától nem alakul ki. A gyereket semmi sem kötelezi arra, hogy dolgozzon a mentorral, amíg a tanárral igen. Így a mentor-gyerek kapcsolat egy választott, bizalmon alapuló kapcsolat, és ez nagyon sokat hozzátesz a sikeres együttműködéshez. Persze rá is segítünk a jó kapcsolat kialakulásához, így az első hetekben sosincs tanulás a gyerekekkel, csak játék. A Tanodába ping-pong asztal, csocsó, meg hasonlók vonzzák be a gyerekeket.

Csak mostanában merjük határozottan kimondani, hogy milyen fontos eleme az együtt töltött időnek, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Hasonlóan fontos, hogy kisközösségek alakuljanak ki és abban legyenek elfogadott szabályok. Jöjjenek azért, mert ismerik, szeretik egymást az adott közösségben. Legyen ez az alap.

MZS: Mi az alap még?

FJ: Alapnak tekintjük még a pedagógusjelölteket és a kollégákat. Olyan fiatalok maradnak meg kollégának, akik tudják csinálni a foglalkozásokat a gyerekekkel, akiknek jó velünk és a gyerekekkel lenni, akik jól érzik itt magukat. Ezeknek az önkénteseknek aztán mindig kialakult valami kis külön projekt, kis ösztöndíj, kicsit nagyobb szerepet kapott, vagy egyszerűen ő kezdett felelősebben dolgozni nálunk. Képviselhet minket aztán valahol, ő ad elő egy konferencián, képvisel minket, stb. Vagyis nálunk mindenkinek van lehetősége tovább lépni, fejlődni.

SZN: Igen, és ez kihat a gyerekekre is. Látják, hogy a nálunk dolgozó felnőttek mennyi energiát tesznek a munkába, látják, hogy ezt a munkát a felnőtt milyen komolyan veszi, és ettől a gyerekek nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk. És az is fontos, hogy a gyerekek azt látják, hogy a felnőttek is tudnak és akarnak fejlődni. Ettől lesznek hitelesek a szemükben olyan szempontból is, hogy a gyerekek is higgyenek abban, hogy lehet fejlődni. Így van ez a mobilitással is. Nálunk tehát azt lehet mondani, hogy a felnőttekre és a gyerekekre is igaz, hogy ki mennyit tesz bele, annyit is vesz ki. És már középtávon is látszik, hogy ha valaki sok energiát rak valamibe, az megtérül neki. A felnőtteknél a szakmai fejlődésben, állástalálásban, a referenciákban, az általunk adott támogatásban. Talán banálisan hangzik, de mi hisszük, hogy a sikerhez kell a munka, azt nem lehet megspórolni.

FJ: Norbi is, én is munkamániások vagyunk, így abban hiteles vezetők vagyunk, hogy a munka fontos.

FJ: Annyira támogatjuk azt az elvet, hogy a munka megtérül, hogy néha nem racionális döntést hozunk, amikor támogatunk egy önkéntest, ösztönözzük, hogy maradjon nálunk, mert jól és lelkesen dolgozik, és pénzt is ígérünk neki.

SZN: Hát igen, de ez így felelőtlenül hangzik, pedig nem felelőtlenségből csináljuk, hanem igenis mi akár áldozatot is hozunk azért, hogy megteremtsük a munkatáraink fejlődési lehetőségét.

FJ: Mi közösségként működünk, és nem engedünk el senkit pénzhiány miatt, inkább a közösség megtesz mindent, hogy megteremtse a pénzt. A közösség az elsődleges számunkra, és annak érdekében lehet, hogy hozunk irracionálisnak tűnő döntéseket.

SZN: A céljaink és a feladataink meghatározása tekintetében viszont nagyon is racionálisak vagyunk mostanság. Régebben, ha láttunk egy pályázatot, ami közel volt a céljainkhoz, akkor is megírtuk, ha nem teljesen illett bele a szakmai célkitűzéseinkbe, de a forrásteremtés miatt bevállaltunk. Most úgy érezzük, hogy sokkal egyenesebben tudunk menni az úton.

MZS: Nézzük meg az olvasásprojektet: mi működött benne és mi nem?

FJ: Az olvasásprojekt tulajdonképpen a mentorprogram egy továbbfejlesztése volt. Sok tapasztalatot beletettünk, amit a mentorprogramból szereztünk. Közben ennek a projektnek is az volt a „betegsége”, hogy egy nagyon konkrét keretet kellett tartanunk. És a keretet nem mi találtuk ki, és nem is olyan volt, amilyet szerettünk volna. Nagyon jól megterveztük szakmailag, de a kiírás és a körülmények nem tették olyan sikeressé, mint szerettük volna. Azért egy módszertant legalább kidolgoztunk és az jó.

Az olvasás projektünk abból a problémából indul ki, hogy az iskola házi feladatokat akar megoldatni, és a tanároknak a tantervet kell tanítani, és amikor például ötödikben egy gyerek nem tud olvasni, azzal nem tud mit kezdeni, mert menni kell tovább a tananyaggal. A hazai kutatások szerint a gyerekek 40%-ának nem elég az első négy év, hogy úgy tudjon olvasni, hogy tanulni is tudjon vele. A felsőben megjelenő komoly tanulási problémákra azt szokták mondani, hogy biztos azért vannak, mert alsóban egy tanító nénihez voltak szokva a gyerekek, most meg sok tanáruk van, de alapvetően egészen valószínű, hogy az olvasási készségben gyökeredzik a baj. A felsős tanárok nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy hiányzik a gyerekeknek az a képessége, amivel tanulni, meg olvasni lehet.

Erre a problémára fejlesztettük ki az olvasás-projektet.  Ebben volt ösztöndíj a résztvevő gyerekek számára, és rájöttünk, hogy arra is kell forrás, hogy valami közösségi dolog kialakuljon. Szóval az ötlet működhetett volna, de nem tudtuk időben fizetni az ösztöndíjakat, mert nem érkezett hozzánk meg időben. Márpedig ezeknek a gyerekeknek nagyon fontos volt, hogy működjön a rendszer, hogy ha egy hónapig jártak, akkor meg is kapják a pénzt, és ez minden hónapban így legyen. De nem így működött, és ez folyamatos frusztráció volt mindenki számára. Annyira tönkretette ez a bizonytalanság a programot, hogy még megítélni se tudjuk, hogy az ösztöndíj jó módszer lehetne-e a motiválásra.

SZN: Így lett egy újabb alapelvünk, miszerint csak megbízható partnerrel dolgozunk. Ha azt látjuk, hogy nagy valószínűséggel nem fogják betartani az utalási határidőket, akkor bele se kezdünk. Nem akarunk kiszolgáltatottá válni semmilyen támogatótól, amikor egy program sikeréről van szó. 

FJ: Visszatérve az olvasás-projekt lényegére: mi nem korrepetáljuk tantárgyakból a gyerekeket, és ezt külön is hangsúlyozzuk. Nem ígérünk korrepetálást, mert tudjuk, hogy nem az a fontos. Ha azt mondjuk, hogy tanulunk a gyerekkel, akkor azt fogják hinni, hogy korrepetálunk, és ha nem azt csináljuk, akkor elégedetlen lesz mindenki. Tehát úgy indultunk, hogy kimondtuk: nem tanulunk, hanem olvasunk a gyerekekkel. Ez a program célja, ne várjanak mást.

Persze még olvasásból se lehet csodát csinálni rövid idő alatt. 75 gyerek volt a programban, és itt is nagyon különbözőek voltak a tapasztalatok. Volt olyan csoport, amelyik eljutott odáig, hogy a gyerekek hoztak szöveget, de olyan csoport is volt, ahol még a végén is nagyon nehezen ment minden.

Azért azt elmondhatjuk, hogy kipróbáltunk egy koncepciót, láttuk, hogy több gyereknél is működött. Több módszerünket ki tudtuk próbálni, most már tudjuk, hogy hogyan lehet játékosan, hogyan lehet például képregénnyel kiegészíteni a foglalkozást, kb. hány percet érdemes a foglalkozás elején beszélgetni, mennyi pihenő kell, stb.

Az az igazság, hogy a terepen nem én dolgoztam a gyerekekkel, én csak az irányvonalat adtam meg. A tapasztalat ezen a téren most a munkatársaimnál van. Viszont kidolgoztunk egy határozott irányvonalat, és akkreditáltattunk egy pedagógus-továbbképzést, és reméljük, lesz érdeklődés iránta.

SZN: Bár lezártuk ezt a projektet, a szövegértés-fejlesztést továbbvisszük, hisz úgy érezzük, hogy nagyon is illeszkedik a céljainkhoz. Sokat dolgoztunk azon, hogy a munkatársaink tudjanak projekt alapon dolgozni, de ezt szeretnénk kicsit visszabontani, mert igenis sok mindent tovább kell vinnünk, akkor is, ha vége egy projektnek.

FJ: Igen, fontos, hogy ne csak indikátorokban és jelenléti ívekben gondolkodjanak, bár azért annak is meg kell lennie.

MZS: Pár jó tanács a végére?

SZN: Legyünk proaktívak. Alulról kell építkezni, közösséget kell építeni, alapvető a felelősségvállalás (mindenki a maga szintjén), a tudatosság szakmai és szervezeti szinten, valamint a kommunikációban.

Egy példa a tudatosságra, vagyis inkább arra, hogy nem voltunk elég tudatosak, és ezért túl lassan hoztunk meg egy döntést. Amikor az iskolákban mentoráltuk a gyerekeket, és 15 iskolában dolgoztunk egyszerre, sok évünk ráment, míg meg mertük hozni azt a döntést, hogy azzal az iskolával, amelyik nem ad nekünk kellő mozgásteret, hogy a munkánkat jól végezzük, megszüntetjük az együttműködést. Ez nagy dilemma volt, mert ott kellett hagynunk a mentorált gyerekeinket. Ha már korábban elég tudatosan ránéztünk volna a problémára, akkor éveket spórolhattunk volna meg, és az arra fordított energiákat máshova tudtuk volna koncentrálni, hatékonyabbak tudtunk volna lenni. Persze Józsi erre azt mondaná, hogy ez az utólag lassúnak tűnő döntésünk a fejlődési folyamatunk része volt, és nem lehetett megúszni.

FJ: Igen, sok ilyen példánk van, hogy elkezdtünk egy meglévő struktúrában dolgozni, és aztán ki kellett, hogy lépjünk, vagyis ki kellett, hogy merjünk lépni.

Kicsit más, de nekem valamiért az jut még erről eszembe, hogy amikor elkezdtük a mentorprogramot, akkor minden mentor ösztöndíjas volt.  És nem hittük el, hogy ezt önkéntesen is lehet csinálni.

SZN: Miközben mi önkéntesen koordináltuk J amúgy. És azóta látjuk, hogy nagyon is lehet. Sőt, jelenleg úgy érezzük, hogy aki nem csinálná önkéntesen, azzal nem is tudnánk együtt dolgozni.

MZS: Ha egy motiváló esetet kéne mondanotok a végére, akkor mi lenne az?

FJ: Én inkább a pedagógus hallgatókkal dolgozom, ezért engem az ő történeteik motiválnak. Majd minden nap jön egy lelkesítő történet a mentoroktól, akik fiatalok, és arról mesélnek, hogy miket tanulnak ebből a munkából, hogy felnőnek a feladathoz, hogy felelősséget vállalnak, egyre nehezebb szituációkba kerülnek, komfortzónából kikerülnek, de közben érzik, hogy magabiztosak és felelősségteljesek tudnak lenni. És én még az is látom rajtuk, hogy szakmailag milyen sokat fejlődnek ezek a pedagógus hallgatók. Gyakran doktori iskolába illő gondolatokkal, kutatási ötletekkel állnak elő.

SZN: Én például annyira szeretem a mentorainkat, hogy az egyiket elvettem feleségül :-).