A fiatalok a jövő

Bálega János 17 éve végez önkéntes munkát, vesz részt civil szervezetek, kezdeményezések életében. Az általános és középiskolában is aktív volt a diákönkormányzatban, és azóta is ezen a területen, illetve a fiatalkori önkéntesség terjesztésében pörög. Több évig óraadó tanár volt a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Andragógia szakán. Képzéseket, tréningeket tart fiataloknak, ifjúsági csoportoknak több témában is. Jelenleg a KÖZ-Pont Ifjúsági Egyesület elnöke.

Matolcsi Zsuzsa: Ti mennyire dolgoztok hátrányos helyzetű gyerekekkel?

Bálega János: Egy aktuális konkrét példát hoznék. Nemrég megkeresett minket egy nagyobb szervezet, hogy egy projektet valósítanak meg a roma kultúra jobb megismertetése céljából. Ismertek minket, és ezért úgy tűnik, hogy augusztus 19-én Debrecenben, augusztus 30-án Nyíregyházán és szeptember 6-án Szolnokon a KÖZ-Pont ad majd önkéntes, illetve Iskolai Közösségi Szolgálatos − IKSZ-es fiatalokat a programokhoz: a gyerek játszóházakhoz, a foglalkozásokhoz, ahol nagyon sok hátrányos helyzetű kisgyereket hoznak majd a szervezők.

És ez gyakori nálunk, hogy a „hétköznapi” középiskolás, fiatal a mi programjainkon kerül olyan helyzetbe, hogy megismerkedik, együtt van hátrányos helyzetű gyerekekkel. Önkénteskedésük vagy közösségi szolgálatuk helyszíne gyakran gyermekotthon vagy olyan iskola, ahol nagyon sok a hátrányos helyzetű kisgyerek, vagy olyan rendezvények, ahol a fő cél az érzékenyítés és az integráció.

Úgy látom, hogy a mai magyar középiskolákban, alig van roma fiatal, vagy kerekesszékes, vagy vak diák. Nem egy olyan elit gimnázium van Debrecenben, ahol a diákok nagy része 18-20 éves koráig sose találkozott hátrányos helyzetű gyerekkel. Tehát úgy választ magának szakmát, és aztán valószínűleg úgy áll munkába, hogy a világból csak egy nagyon kis szeletet látott.

Tipikusan tehát játszóházakat szervezünk olyan iskolákban, ahol nagyon sok a hátrányos helyzetű gyerek. És a rendszeres korrepetálás is gyakori. Én úgy gondolom, hogy a hátránykompenzálásban a legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknek több idő kell a tanuláshoz, és a személyes odafigyelés nagyon fontos. Ebben tudnak segíteni az érzékenyebb, akár tanár pályára készülő önkéntes vagy IKSZ-es diákok.

MZS: Vannak kapcsolataitok szociális intézményekkel, civil szervezetekkel, ahova mehetnek a fiatalok „tapasztalatot” szerezni?

BJ: Hát igen, és nem csak ismerjük az intézményeket, hanem segítünk is nekik a fiatalok fogadásában.  Mert bizony, ha odaviszek 5 fiatalt és otthagyom őket, akkor az nem szokott működni, mert nem tudnak melléjük embert adni, aki felkészíti őket, és segít, ha valami nehézség van. Vagy ha nekik kell kezelni azt a helyzetet, hogy az 5 fiatalból csak 3 jelenik meg, mert kettőnek megfájdult a kislábujja és nem jött el. És ez bizony az IKSZ-es diákokkal elő szokott fordulni. Szokták mondani az intézmények, hogy ha nem kapnak tőlünk egy embert a diákok mellé, akkor az nekik nem segítség, hanem plusz kellemetlenség. Ezért mi vállaljuk, hogy tartjuk a kapcsolatot az iskolákkal és az intézményekkel is, mi csináljuk a papírmunkát is, és adunk egy embert is, aki támogatja a diákokat.

MZS: Nektek mi a küldetésetek, motivációtok?

BJ: Nagyon szeretem a küldetésnyilatkozatunk első mondatát, mert nagyon jól leírja, hogy mit csinálunk: „Olyan fiataloknak szeretnénk teret és lehetőséget adni, akik hisznek abban, hogy tehetnek valamit.” Valamifajta egyéni motiváció kell szerintem. Az 50 óra közösségi szolgálat teljesítése is egyfajta motiváció, de nem az a pozitív motiváció, amivel jól tud dolgozni egy fiatal. Viszont közben gyakran átalakul a motivációja, és az 50 órán túl is marad, vagy igazán örül, hogy megtapasztalhatott, megismerhetett valamit, amitől több és jobb ember lett.

Kérdezted, hogy dolgozunk-e hátrányos helyzetű fiatalokkal. Abban az értelemben is dolgozunk velük, hogy az idősebb, már szakiskolát végzett fiatalokat próbáljuk támogatni, hogy részt vegyenek külföldi ösztöndíj lehetőségekben. Most például van egy srác, aki egy karcagi szakiskolába járt, gyermekotthonban nőtt fel, nevelőszülőknél él. Nagyon értelmes gyerek, és őt küldjük most egy évre Grúziába a European Voluntary Service (EVS=Európai Önkéntes Szolgálat) keretében. A diák- önkormányzatosaink között is nagyon sok olyan fiatal van, akik nem tudnák megengedni maguknak, hogy külföldre menjenek, de mi például szervezünk Németországba olyan nemzetközi diákcserét, amiben ők részt tudnak venni. De sok fiatal számára az is csak általunk valósul meg, hogy Budapestre mehetnek valamilyen programra. Maguktól nem jutnak ki a falujukból, városukból. Nekünk célunk, hogy közelebb hozzuk nekik a világot, információt adunk, lehetőségeket ajánlunk nekik.

Úgy látom, hogy nagyon sokat kéne még azért tenni, hogy ezek a hátrányos helyzetű fiatalok valóban részt tudjanak venni nemzetközi lehetőségekben. Mert sok felzárkóztató program van az országban, meg ösztöndíj lehetőség, meg szakkollégiumok, de mégse sikerül elérni, hogy például az EU Erasmus programjában, az EVS-ben, az ifjúsági cserékben 3%-nál több legyen a hátrányos helyzetű résztvevő. Ennek az aránynak sokkal magasabbnak kéne lennie szerintem, mert egy ilyen lehetőség nagyon sokat változtat a fiatalok életén, és erre a hátrányos helyzetben élőknek nagy szükségük van. Persze azt látjuk mi is, hogy ahhoz, hogy egy fiatal helyt álljon egy ilyen helyzetben, nagyobb támogatásra van szüksége. Az erős kisebbségi komplexusával kell valamit kezdeni, az önérvényesítési képességét kell egy kicsit erősíteni az utazás előtt. Mindenek előtt információt, háttértudást kell adnunk a fiataloknak, hogy egyáltalán jelentkezzenek ezekre az ösztöndíjakra. Gyakran a szülők vagy a tanárok sem hisznek benne, hogy ezek a gyerekek, fiatalok megérdemelnek ilyen lehetőségeket.

A lehetőséget persze nem csak külföldi utak formájában visszük el ezeknek a gyerekeknek. Sokat járunk kis falvakba, előző félévben például Mátészalka kistérség iskoláiba mentünk, ahol bizony sok iskolába lényegében csak roma gyerekek járnak. Hozzájuk elmegyünk, mert ők sose fognak bejönni a városba, az ifjúsági klubba, viszont nekünk ők is fontosak. Szeretnénk, ha ezek a nagyon elzártan élő, olvasni is nehezen tudó fiatalok is hallanának arról, hogy lehet változtatni a helyzetükön, tehetnek magukért és másokért. Szeretnénk nekik teret és lehetőséget adni az önmegvalósításra, a fejlődésre, a kibontakozásra. Az önkénteseinkkel – akik között gyakran van nemzetközi EVS-es önkéntes is -elmegyünk a kistérségekbe és foglalkozásokat tartunk a gyerekeknek.

MZS: Hogy alakul ki egy projekt nálatok?

BJ: Mondok egy példát. Azt láttuk, hogy a fiataloknál a munkaerőpiaci képességek hiánya probléma, nem is nagyon ismerik a munka világát, irreális összeget remélnek kezdő fizetésként. Úgy éreztük, hogy ebben nekünk van felelősségünk, mert mi a fiatalokat szeretnénk támogatni többek között abban is, hogy reálisabb képük legyen a világról és önmagukról. Szóval ilyenkor, ha ez előkerül az elnökségin, ahol 5-en vagyunk, akkor kitalálunk rá egy projektet, keresünk rá forrást.

De talán gyakrabban van az, hogy kapunk egy felkérést valaminek a megvalósítására, és ha az illeszkedik a küldetésünkbe, és úgy látjuk, hogy meg tudjuk úgy csinálni, hogy jó legyen a fiataloknak, akkor elvállaljuk.

MZS: Neked, Bálega Jánosnak, mi az ügyed, és hogy lett ez az ügyed?

BJ: Az én az ügyem a fiatalok: velük lenni, velük dolgozni, fejleszteni őket, tanulni tőlük és tanítani őket. Teret és lehetőséget adni nekik.

Középiskolásként, amikor elkezdtem diákönkormányzati munkát végezni, nagyon sokat kaptam sok-sok embertől, és sok lehetőséget kaptam arra, hogy országba-világba járjak. Egyetemre már úgy kerültem be, hogy volt tapasztalatom és tudásom sok mindenről. Nagyon tetszett az a világ, ahol a kulcsszavak a tenni, cselekedni, csinálni, menni. Én azóta is ebben a világban ragadtam, és ennek örülök. Az egyesület tulajdonképpen egy eszköz ehhez. Azért hoztuk létre 1999-ben a KÖZ-Pont Ifjúsági Egyesületet, hogy azon keresztül tudjuk művelni a fiatalok helyzetbehozását.

MZS: Ennyi év után, mit tanácsolnál annak, aki azért szeretne dolgozni, hogy helyzetbe hozza a fiatalokat?

BJ: Először is tisztázza magában, hogy olyan fiatalokat akar-e helyzetbe hozni, akikben van szikra és saját motiváció, vagy olyan fiatalokat, akikben nincs. Ez azért stratégiai kérdés, mert míg természetesen egyik fiatalt sem szabad leírni vagy félvállról venni, de máshogy kell velük dolgozni. Meg persze azt se lehet mondani, hogy ezekben van szikra, majd ezek könnyen elindulnak, vagy hogy ezeknek mindegy, velük úgyse lehet semmit csinálni (mert ezt sajnos nem egy pedagógustól hallottam már). Szóval el kell dönteni, hogy a szikrát akarjuk kibontani, fejleszteni, egyfajta tehetséget gondozni, vagy azokból a fiatalokból akarunk valamit kihozni, akikben senki nem lát semmit. Nagyon nehéz mind a kettőt egyszerre csinálni, mások a módszerek, mások az eszközök, mások a programok. Ha megvan tehát a célközönség, akkor nem nehéz összeállítani egy olyan palettát, amivel fejleszteni tudod a fiatalokat.

A legerősebb eszköz szerintem, hogy milyen mintát mutat az ember. Veszek jegyet a villamoson mindig, szólok, ha rosszul ad vissza a pénztáros az én javamra, mindenben figyelek arra, hogy hiteles legyek. Arra is figyelek, hogy semmiről se mondjam, hogy fekete vagy fehér, hanem sokat beszélgessek a fiatalokkal, és arra vezessem rá őket, hogy akarjanak utánagondolni, utánanézni információknak, híreknek, ne lehessen őket behúzni például uszításokkal. Azt tanítjuk nekik, hogy ha hisznek valamiben, akkor amellett álljanak ki nyugodtan, leginkább érvekkel, de ne gondolják, hogy a vitában csak jó és csak rossz oldal van. Szóval, beszélgetni kell a fiatalokkal, és partnernek tekinteni őket. Fontos őket meghallgatni, és aztán legfeljebb alternatívákat lehet adni, de nem a tutit kell megmondani. Körülöttem a fiatalok már tudják, hogy mindenre van száz megoldás. Például nem azt mondják, hogy „a menekült problémára egy megoldás van, és az az, hogy hazaküldjük”, hanem tudják, hogy ez egy komplex probléma, többféle lehetséges megoldással, amit mindenképp át kell beszélni, mielőtt döntünk. Hallatlanul jó fejlesztési eszköznek tartom a disputázást, amit a DIA-tól tanultam. Nagyon fontos a gondolkodást, az érvelés képességét fejleszteni a fiataloknál. Nem szabad hagyni, hogy gondolkodás és érvek, ellenérvek nélkül elfogadjanak olyan kijelentéseket, mint hogy például „minden roma bűnöző”.

MZS: Neked mi jut eszedbe a mai fiatalokról?

BJ: Az, hogy ők a jövő, meg az az önző gondolat is, hogy ha én nyugodt békés nyugdíjas éveket akarok, meg ha szeretnék büszke lenni arra, amit adtam, akkor a fiatalokkal érdemes foglalkozni. Legalábbis nekem. Én hiszek abban, hogy ha a fiatalokkal „értékesen” foglalkozunk, legyen az nevelés, formális vagy nem formális oktatás, iskolában, civil szervezetnél, akkor ők egy olyan jövőt építenek, amiben én boldogan tudok majd élni. És ők majd át fogják adni a gyerekeiknek, unokáiknak, amit kaptak. Ha problémaként nézünk a fiatalokra, hogy velük csak a gond és baj van, motiválatlanok és passzívak, akkor nem segítjük a boldogabb jövőt.

Szerintem jelen kell lenni a fiatalok életében, és nem távolságot tartani.