Két írás, két gondolat

Egy kicsi iskola, a Pécs-Somogyi Általános Iskola két tanítónőjének írása a játékról és a tudatosságról. 

Érintő, avagy a játék az erőnk

Mindannyian szeretünk játszani, legyünk gyerekek vagy felnőttek, fiatalok, középkorúak vagy idősek. Egész életünkön átível ez a tevékenység.  Örömöt, jókedvet, izgalmat, az érzelmek több szinten történő megélését biztosítja minden korosztálynak, ezért folyamatosan visszatérő eleme a mindennapjainknak. Lehetőséget biztosít élmények újraéléséhez, az elrontott játszmák újrapróbálásához, a kudarcnak megélt helyzetek sikerre való fordításához. Biztonságos környezetben, figyelő, estenként csak figyelni próbáló, de mindenkor együtt érző társak és felnőttek körében gyakorolhatóak az egyedül nehezen feldolgozható élethelyzetek.

Alapfeltevésünk szerint a játék igazi nagymesterei a gyerekek!

Tudtuk, hogy önértékelésüket növelni szeretnénk, és segítenünk kell abban is, hogy felismerjék lehetőségeiket és korlátaikat, amelyben az önszabályozás kialakulása a kulcs. A tét óriási, mert a létéért küzdő kisiskolaként vagy a gyermeket helyezzük a tanulási folyamat középpontjába a természetes igényeit a legvégsőkig figyelembe véve és élményt nyújtva, vagy elveszünk. Ők is, mi is!

A tervezés, a közös beszélgetések során körvonalazódott, hogy a nagymozgásos, rövid ideig tartó, de erős koncentrációt igénylő játékokig kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy a hordaként működő gyerekkupac idővel együtt munkálkodni képes csoporttá fejlődjön.

Célunk az lett, hogy mindenki tudjon magára figyelni. Kezdetben eszköz nélküli játékokat alkalmaztunk és egyetlen szabályt fogalmaztunk meg: Csak magadra figyelj! Amikor valaki szabályszegéssel elrontotta a játékot, a foglalkozás véget ért. Ez óriási frusztrációt okozott, de úgy éreztük, kell egy nagyon erős inger ahhoz, hogy megértsék a gyerekek, hogy rajtuk, kizárólag az egyénen múlik az adott tevékenység sikere. Kezdetben egymás hibáztatása, később a tudatosabb figyelem, az önuralom jellemezte a foglalkozásokon résztvevők magatartását. Mi felnőttek próbáltunk egymás külső szemei lenni, és folyamatosan reflektáltunk egymás hibáira, de igyekeztünk erősségeket is találni egy-egy alkalom elemzésekor.  Facilitátorokként tanuljuk a pozitív megerősítést, az értékelő kritikák megfogalmazását, ugyanúgy, mint a gyerekek a figyelmet.

Az együtt megélt csönd, a közös erőfeszítés és feldolgozás újabb és újabb kérdéseket vet fel bennünk, amelyeket a csoport erejébe vetett hitünk és az apró sikerek öröme mindig segít megválaszolni.

Nem sikertörténet a miénk. Naponta tervezünk, aztán az adott problémának, megválaszolandó kérdésnek megfelelően újra és újra tervezünk.  Néha működik, de csak részleteiben. Gyakran az álom és a valóság nem találkozik. A feladat nehézsége abban rejlik, hogy a tapasztalati tanulás szabadságával gyakran a szűkebb környezetünk sem tud azonosulni. Mi már tudjuk, hogy az önálló ismeretszerzés az egyetlen lehetőség, a valódi tanulási folyamat. Nem könnyű ezt a tényt megláttatni és elfogadtatni a szülőkkel, a bennünket minősítőkkel. Az erőt az adja, hogy érezzük, ha sokan dolgozunk ugyanúgy gondolkodva, közösen lefektetett szabályrendszerek mentén, akkor egymásra figyelésben, együtt munkálkodásban a mi gyerekeink eredményesebbek lehetnek kortársaiknál. Hitünk szerint a megtett út adja az erőt az újrakezdéshez.

                                                                                         Fogtné Áman Kisztina

Tudatosság

Saját tapasztalatom alapján úgy gondolom, hogy a tudatosság nélkülözhetetlen a boldog élethez. A tudatos életre való törekvésünket, ha 30 évesen kezdjük csak el, akkor nagyon nehéz dolgunk van. Viszont, ha már 2-3 éves korban tanítunk a gyerekeknek egyszerű kis praktikákat, akkor megelőzhetjük, hogy felnőttként kifolyjon a kezükből az idő vagy, hogy csak sodródjanak az életben tudattalanul és mások irányítsák őket.

Ahhoz, hogy tudatossá váljunk, rengeteget kell dolgoznunk magunkon, de van egy egyszerű módszer, amit, ha beépítünk az életünkbe, sokat segíthet. Ez a napvégi visszatekintés, összegzés, vagyis a cselekvéseim és a nap történéseinek tudatos végiggondolása. Így meg tudjuk figyelni mennyire voltunk jelen a saját életünkben, mennyire haladtunk a terveink szerint. Ez lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk és újratervezzünk.

Kétéves kislányommal már egy ideje, minden este elmondjuk, hogy mi történt aznap, majd megbeszéljük, hogy mire számíthatunk a következő nap. Ő kéri, hogy „mondjuk el mi volt nap!”, addig nem alszik, amíg el nem meséltünk mindent.

Az iskolában is nagyon hasznosnak találom, ha a munka végén visszatekintünk, hogy mit csináltunk, miért csináltuk, ez számunkra milyen érzés volt, máskor hogy csinálnám, mit tettem be a közösbe, mit kaptam stb. Így a napi munka tudatosul bennük, könnyebben terveznek előre, megtanulnak figyelni magukra és másokra. Ami pedig a legszebb, hogy igényük van rá. Már ők kérik az óra végén, hogy üljünk össze, beszéljük meg!

                                                                                                                  Papp Kata