Válaszok(?) Toldról Bagra

Fontosak a dilemmák. Nekem valahogy mindig gyanús, ha egy programról úgy beszélnek, mint egy tökéletesen működő, minden momentumában hatékony és eredményes rendszerről. A BAGázs IKSZ-es programjának dilemmái, egy tanodajellegű kezdeményezés kérdései, kétségei pedig különösen izgalmasak. Told nem Bag. A Toldi Tanodában nem segítenek középiskolások. Más rendszerben, máshogy működünk. Mégis, a bejegyzésüket olvasva sok minden ismerős volt, hiszen az alap ugyanaz: gyerekekkel foglalkozunk. Sok dilemmájukat tehát nagyon is átéreztem, néhánnyal azonosultam, néhol talán válaszok is felmerültek bennem, de kérdések mindenképpen. Végül gondoltam összeszedem és leírom ezeket, hiszen a DeMo egyik fontos pillére a szakmai kommunikáció.

A kényes egyensúly

Lehet-e racionális döntést hozni, amikor sorsokról van szó? Bármennyire kegyetlenül hangzik, a válasz valószínűleg igen. Bár kisebb gyerekcsoporttal dolgozunk, de a lemorzsolódás ugyanolyan súlyos probléma nálunk is, és hétről-hétre megküzdünk néhány gyerekért, mert van, akiért el kell menni, akit kérlelni kell, szemben sokakkal, akik többször is jönnének hozzánk, ha tehetnék. Egy motivált gyerekkel könnyebb dolgozni, de ilyenkor ott motoszkálhat bennünk, hogy ő talán nélkülünk is boldogulna, hiszen akar. A tanoda persze olyan szolgáltatást nyújt, amire szükségük van, és amit – például anyagi okok miatt – nem érhetnek el. Ott van aztán egy olyan réteg – legalábbis nálunk –, akik az iskolában demotiváltak, a tanodában viszont nagyon jól működnek. Velük több a munka, hiszen sérülékeny a kapcsolat: szinte egyetlen szárazabb, unalmasabb foglalkozás sem fér bele, mert azonnal elveszítjük őket. A kiharcolt és kiérdemelt figyelmünk nem lankadhat, mert olyan helyzetbe kerülhet a gyerek, ami az iskolától is elidegeníti. És igen, van egy olyan réteg, akik lemorzsolódtak, vagy el sem értük őket soha. Ismerjük őket, hiszen számos más programban részt vesznek, de a tanulás nem, az velünk sem izgalmas.

Ha komplex programról van szó – márpedig a BAGázs elég sok ponton avatkozik be –, akkor az a kérdés, hogy csak a tanodával, a tanoda-jellegű tevékenységgel nem érjük el a gyereket, vagy semmivel sem. Előbbi esetben szó sincs arról, hogy elengednénk a gyerek kezét, „egyszerűen csak” arról, hogy nem tud elég komplex lenni a hatásunk. Ez persze probléma, de az is látszik belőle, hogy van út a gyerekhez, csak rögösebb, és több benne a titkos ösvény, de kalandvágy nélkül senki sem dolgozik ilyen programokban. Nálunk is vannak gyerekek, akiket szívesen látnánk a tanodában, de eddig sikertelenek voltunk a bevonásukban. Ők azok, akik a táborok bizonyos programjain nagyon is szívesen részt vesznek, de a tanulási motiváció, mint olyan, egyáltalán nem alakult ki bennük – esetleg az iskola kinevelte belőlük. Ebből a csoportból időnként be tudunk vonni gyerekeket, de erről majd később.

Aztán persze ott van az a szituáció, amikor nincs kapcsolat: se a táborok programjai, se az egyéb programok, se a tanoda. Itt már biztosan felmerül a kérdés, hogy mennyi energiát fektethetünk be, és meddig. És igen, fontos racionálisan gondolkodni, hiszen mások elől tűnhet el a lehetőség, a kapacitás, az idő, amíg olyan gyerekekkel vagy fiatalokkal küzdünk, akik nem kérnek ebből. Fogalmam sincs, hogy hol a határ, de két fontos dolog biztosan része ennek a döntésnek. Egyrészt az, hogy soha senkit nem engedünk el végleg. Úgy látom, hogy minden ilyen jellegű projekt folyamatos alakulásban van, mindig lehet olyan pillanat, olyan új elem, amely új embereknek lehet vonzó, amely felfedi a titkos ösvényeket. Minden fejlesztésnél, minden változásnál, minden gondolkodásnál ott vannak azok a nevek, akikkel sikertelenek vagyunk. Másrészt azt is gondolom, hogy ez korosztályi kérdés, ami kapcsolódik az előzőhöz. Nem kell sokáig bizonygatni, hogy minél hamarabb kezdünk el foglalkozni valakivel, annál valószínűbb, hogy lesz rá hatásunk. Attól, aki 14-15 évesen kerül a tanodába nem várható el, hogy hatalmasat változzon. Természetesen saját sikertelenségünknek éljük meg, ha otthagyja 16 évesen az iskolát, de nem lepődünk meg. Mi az az 1-2 év tanoda az addigi 14-15 évhez képest… Bár lassan három éve dolgozunk a gyerekekkel, ez még kevés ahhoz, hogy pontosan lássunk, de feltételezzük, hogy azok, akik 6-8 éves korukban kapcsolódtak be a munkába, nem morzsolódnak majd le. Egy demotivált, 13-14 éves gyereknél, a mai közoktatási viszonyok között nem biztos, hogy egy tanoda jellegű tevékenységgel találunk beavatkozási pontot. Kevésnek tűnik.

Visszaolvasva az előző sorokat, nem adtam választ arra, hol is az a kényes egyensúlyi pont, de talán nem is ígértem. Úgy tűnik, hogy inkább gondolkodási, egyedi mérlegelési szempontok vannak. De döntések biztosan kellenek.

Egyén, pár, csoport

Számos előnye van a csoportban való munkának, de a közoktatás egyik nagy tévedésének tartom, hogy jóformán kizárólag korosztályi alapon van csoportbontás. Az egy osztályba járó diákok egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazon a szinten vannak, és ha a tanodában újra azt kell megélnie, hogy X jobban teljesít nála, akkor köszöni, és nem kéri, ismeri ezt az érzést. Ennek megoldása, kis létszámnál is komoly pedagógiai feladat, bár jóval nagyobb a kapacitás, mint egy 30 fős osztályban. Egy képességek szempontjából heterogén csapat, amely ráadásul korosztályi összetartozás miatt egy laikusnak a homogenitás érzetét nyújtja, remek terep hibák elkövetésére, melyek könnyen vezethetnek lemorzsolódáshoz. A differenciálás nem a legkönnyebb műfaj. Vannak olyan tanulópárjaink, ahol működik egymás segítése, de voltak olyanok, ahol erre még nem voltak készek a gyerekek, vagy mi, pedagógusok nem tudtuk megoldani a helyzetet. Jellemzően például idegen nyelvből lehet úgy működő párokat, csoportokat létrehozni, hogy a leélt évek száma nagyjából az utolsó szempont az alakítás során. Persze a szocializációs feladatok miatt fontos szituációk azok, amikor olyanok működnek együtt, akik erre képtelennek tűnnek, de ennek (egyelőre) máshol van a helye. Például a motiváció szempontjából kevésbé sérülékeny szabadidős foglalkozások során, akár a tanulási helyzeteket keretbe foglalva.

Azt gondolom tehát, hogy sok esetben úgy lehetne megtartani, bevonni gyerekeket, ha az egyéni foglalkozások is szerepet kapnának. Néhány esetben egészen egyszerű útnak tűnik, hogy megpróbálom a teljes figyelmemmel motiválni a gyereket, aki később akár egy csoportba is tud integrálódni. Ez persze kapacitás kérdése, de néhány olyan gyereknél, ahol „rezeg a léc”, lehet, hogy érdemes meglépni. Különösen akkor, ha kiderül, hogy tényleg ez a gond. A lemorzsolódásnál fontos elemezni, hogy mi állhat a háttérben. Az utóbbi hetekben például azzal vonunk be két új srácot, hogy a programelem azon részébe kerültek, ahol a helyi segítő, az iskolából kikérve és elhozva egy számítógép elé ülteti a gyereket, és Budapestről, online tanulunk vele. Két olyan srácról van szó, akiknél azt tapasztaltuk, hogy jól és szívesen dolgoznak, amikor velünk vannak, de 16 óra után, iskolából hazatérve már nehezen mozdíthatók. Így viszont új motivációs elemek jelentek meg számukra: hamarabb hazajönnek, gépen tanulhatnak, kivételezettnek érzik magukat. Ezek válaszok arra a kérdésre, hogy ők személy szerint miért nem jártak a foglalkozásokra. Másoknál mások ezek a válaszok. Ezeket érdemes keresgélni és ezekre adhatjuk meg a válaszokat, ami idővel lehetőséget biztosít arra, hogy teljes körűen tudjunk foglalkozni adott gyerekekkel.

A bejegyzés végén a külső motiváció is felmerül, mint lehetséges megoldás. A komplex jutalmazó rendszereknek én magam nem vagyok híve, ráadásul itt is úgy látom, hogy sok más út van, ami még nem lett kipróbálva. Időszakosan, kampányszerűen persze megjelenhet a külső motiváció, rávehetjük a gyerekeket, hogy vegyék a termékünket, de utána a terméknek mindenképpen magát kell eladnia. Szóval, ha így-úgy be is csábítunk valakit a foglalkozásainkra, utána az a feladatunk, hogy megmutassuk mennyire jó az. Bármilyen külső motivációs elem bevezetésénél azt is ki kell találni, hogy miként vezetjük azt ki, ez pedig nem olyan egyszerű.

Tanulás

A bejegyzés tanulás-definícióját nem tartom szerencsésnek. Következetesen különbséget tesz (játékos) készségfejlesztés és tanulás között, utóbbit egyszerűen az iskolával kapcsolatos tevékenységekkel azonosítva. Nem, a tanoda valóban nem leckegyár, de a tanulás sem iskolai példák megoldása, memoriterek biflázása. Csak néhány egyszerű, köznapi példa: úszni vagy biciklizni is tanulunk, de egy játék szabályával is éppen ez a helyzet. Mintha szavakon lovagolnék, de ez most fontos, ugyanis szorosan érintik a projekt működését, mert a tanulás vagy valami más kérdésre az a válasz, hogy dehogy más, tanulás. Bizony az alapoknál van gond, de akkor nosza, menjünk az alapokhoz. Például az olvasás és szövegértés: kizárt dolog, hogy megkerüljük. De nem állhatunk neki úgy, ahogy az iskolában, hiszen látható, hogy az kudarcokhoz vezetett. És akkor itt a remek pedagógiai feladat, ami újra csak az egyensúly megtalálása: aki tanulna, annak tanulósabban, aki játszana, annak játékosabban kell tanulnia. Igazi marketing feladat.

Lehet kulcs a tudatosság. Játszani is lehet úgy, hogy kihangosítjuk azokat a jellemzőit, amelyek a fejlődéshez kapcsolódnak: azért játszunk ezzel, mert gyakoroljuk a betűket, az angol szavakat, a számolást. Már jól megy? Még nem? Akkor gyerünk, még egy kör. Ugyanez a helyzet akkor, ha olyasmit csinálunk, amiről a gyerek azt gondolja, hogy ez kicsiknek való, ő ezt már tudja. Szépen fel lehet építeni, izgalmassá lehet tenni a gyerek számára, érdekelté tudjuk tenni. Nagyon sokszor lebecsüljük a gyerekeket, pedig pontosan meg tudják érteni, hogy miért fontos nekik, amit csinálunk. És megérti azt is, hogy nálunk nem a Csele-patak királysírját olvassuk, mert nem gondoljuk, hogy egy harmadikos lánynak, illetve konkrétan annak a lánynak, aki ott ül velünk, ez lenne a legalkalmasabb szöveg. Mert olvasni és szövegérteni tanulunk, de azt valami tetszetős úton, ami persze segíti abban is, hogy az indokolatlan iskolai szövegeknél is megállja a helyét. És persze olyan helyzet is van, amikor rejtegetjük, hogy most valójában tanulunk, mert ez látszik hatékony megoldásnak.

Hogyan tovább

Az utolsó részben igazán izgalmas kérdések vannak. Kezdjük az önkéntesekkel. Igen, ha már pedagógiával foglalkozunk, akkor szerezni kell szakmabelieket. A pedagógusképzés egy kincsesbánya, meg kell találni a csatornákat, hogy érkezzenek onnan is a projektbe. Ugyanakkor azt is problémának érzem, hogy az IKSZ jellegéből adódóan kicsi az állandóság. Nagyon fontos motivációs tényező egy gyereknél, hogy azzal tanulhat, azzal dolgozhat, akit ismer, akiben megbízik, akit szeret. Ebbe az irányba mindenképpen fontos lépni még akkor is, ha a középiskolásoktól nem elvárható, hogy a kötelező órák után is maradjanak. Önkéntes-menedzselési szempontból ez kulcskérdés, fókuszában a motivációval, csak itt most nem a gyerekeket kell motiválni. És igen, a képzés. Egyrészt több szakmabelivel ez folyamat közben is működtethető, másrészt válaszolni kell egy fontos kérdésre. Azt olvasom, hogy nem lehet jobban megkötni az önkéntesek kezét, mert nekik az a jó, ha kreatívnak kell lenni, ha problémákat oldanak meg. A projektnek egyértelmű célja, hogy érzékenyítsen, nem véletlenül nyitott az IKSZ felé, de nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy van egy másik célcsoport is, mégpedig a telepi gyerekek. Én utóbbit érzem fontosabbnak, az előbbiről nem azt gondolom, hogy a munkával jár. Ez azért fontos, mert a hangsúlyokat rendbe kell tenni. Kisarkítva a kérdést: lehet, hogy sokat tanulunk a hibáinkból, jó, ha kísérletezünk, de közben hónapok rohannak el mellettünk, és a gyerekek nem rohantak velük. Nyilván nem erről van szó, nem ilyen szélsőséges a dolog, de meg lehet kötni az önkéntesek kezét annak érdekében, hogy a pedagógiai fejlesztő munka hatékonyabb legyen. Indokoltan, koncepció mentén, teret hagyva a szabadságnak, a kreativitásnak.

És igen, kezdjük a legkisebbekkel! Mert velük aztán igazán sok mindent el lehet érni, és ha nekik összejön, akkor idővel hátha nem lesz már ránk szükség.

Köszi a dilemmákat!

Lencse Máté