Mosolygó fák a falon

A Faág Baráti Kör Egyesület tanodájának indulása

Sokáig halogattam, hogy megírjam ezt a blogbejegyzést. Félelmetes számomra még mindig, hogy egy mezei, az átlagos egyetemi mindennapoknál kicsit többre vágyó, kíváncsi önkéntesből az elmúlt évben új szerepbe kerültem a Faágban, ami felelősségtudatot, szakmai felkészültséget és mély elköteleződést kíván. Egy hosszú átalakulási, mondhatni reform folyamat elején – most látom csak igazán, hogy az tényleg csak a kezdet volt -, átalakult a vezetőségünk. Én lettem az elnök. Nem nagyon tudtam még, hogy mit vállalok, de abban biztos voltam, hogy ha a többiek – akik velem együtt szintén változásra vágytak -, megkértek erre, akkor nem mondhatok nemet. Miért várjam el mástól a változást/változtatást, ha én is megtehetem?

Változásokra azért volt szükség, mert az elmúlt években szó szerint letargiában, depresszióban tengődött a szervezetünk. Volt egy csodás, megannyi lehetőségre teret adó épületünk, remek önkénteseink, velük együtt a tenni akarás és a jó hírünk, még sem működtünk jól és idővel el is veszítettük a hozzánk járó gyerekeket, illetve nem tudtunk a felnövők után újakat bevonni. Az egész több, mint a részek összessége, mondják és ránk ez nagyon igaz volt. Az egészhez kellett volna egy átgondolt szervezőelv, ami összefogja a részeket és valós, mások által is jól érzékelhető tartalmat ad a munkánkhoz.

Ez a szervezettség kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt kezdett megjelenni nálunk, miután új szakmai vezetőnk lett. Most utólag még kínos is leírni, de először ez a szervezettség annyit jelentett, hogy egy hétre előre tervezett/próbált tervezni és előre kiküldött e-maileket, hogy akkor ki mit tud biztosan elvállalni. Igen… ennyire az alapokról indultunk. Előtte is volt erre kezdeményezés, de Ő tudta először érvényesíteni azt, hogy attól még, hogy mi önkéntesek vagyunk, lehetnek elvárásai, főleg a tekintetben, hogy kire, mikor és miben lehet számítani.  Így esett le nekem is, hogy a megbízhatóság, a tervezhetőség és a szakmaiság szerves része az önkéntes munkának is, és ehhez kereteket kell adni.

Ebben a folyamatban lettem én is igazán elkötelezett és ekkor alakult ki bennem a vágy arra, hogy ennél sokkal többet és jobbat hozzak ki magamból és a Faágból. Ahogy már írtam, ennek részeként, egy kritikus ponton, elnök lettem, amit azért írok le ennyiszer, mert nem volt könnyű lépés és számomra sem magától értetődő, hogy így alakult. Egy dolog volt biztos ebben az időszakban, hogy én most egy olyan élethelyzetben vagyok (tudás, motiváció és energia birtokában), amivel el tudom végezni a feladattal járó munkát, és nem másoktól kell elvárnom azt. Tudtam azt, hogy itt és most van egy utolsó esélyünk a felemelkedésre – miután megkaptuk a hírt, hogy tartaléklistáról nyert a tanoda pályázatunk -, és szívesen hozzáadom mindazt, ami nekem, vagy bennem megvan ehhez.

Ekkor kezdődött csak az igazi munka. A falak ledöntése után az alapozás. Nem csak képletesen, hanem szó szerint is értve. Kezdtünk egy épületrenoválással úgy, hogy egyesületi pénzünk nem volt rá. Ez nem is jelentett gondot igazából. Szereztünk innen-onnan meszet, meg festéket, otthonról elhoztuk a szükséges eszközöket, összedobtuk a pénzt a hiányzó dolgokra és már indult is a munka. Éjjel-nappal munkálkodtunk heteken keresztül és a végeredmény csodálatos lett. Néhány művészeti karos önkéntesünk tette fel az i-re a pontot falfestményeikkel. Mi mások lennének, ha nem szép, színes fák? Sokszínű, díszes fák, amik szinte lángolnak. Valamit nagyon akarnak ott a falon. Valójában hónapokkal a megfestésük után is csak nyomasztottak, mert úgy éreztem, hogy még mindig egy vágyképet jelenítenek meg, nem a valóságot. Még mindig nem nyüzsög a ház a sok gyerektől, se családban élőtől, sem állami gondozottól. 

Ebben az időben az átmeneti gyermekotthonból hoztuk fel hozzánk az épp bent lévő srácokat hetente kétszer. Szép időszak volt ez velük. Talán sokkal inkább ők tartották bennünk a lelket, mint mi bennük. Ráadásul tudtuk, hogy rövid időn belül elkerülnek valahova az elhelyezési perük után, így hosszútávon, az induló tanodában nem lehet velük számolni. 

És itt érkeztünk el arra a pontra, amikor már a részek összeálltak egy egésszé. Ebben volt nagy segítségünkre a DeMo projekt által biztosított szupervizor. Az ő segítségével lett a szervezetnek egy jól kommunikálható célja, a vezetőségen belül pedig jól elkülönülő, világos szerepek. Összességében lett egy kisugárzásunk, amivel elkezdtük felkeresni a gyerekeket, de féltünk attól, hogy mindaz, amit fejben felépítettünk, arra a gyakorlatban egy gyerek sem lesz kíváncsi. Tudjuk jól, hogy akarhatjuk a legjobbat bármely gyerektől, ha nem az ő nyelvén szólunk hozzá, akkor egy pillanat alatt tovább áll. És igaza van. Miért álljon meg néhány kedvesen mosolygó arcnak?

Folyamatos volt bennem a kétely, főleg amikor a gyerekotthonba jártunk ki ismerkedős programokat tartani a srácoknak. Idegesítettem saját magamat a folyton kedves, mindent megjegyzést lenyelő, mindenre és mindenkire nagyon nyitott viselkedésemmel. Vagyis azzal, hogy nem tudtam önmagam lenni. És ez baj. Sok-sok hétig tartott ez az állapot és tudtam, hogy hamar meg fogom utálni ezt az egészet, ha folyton idegennek érzem benne magamat.

Elkezdtem hát be-bejárogatni a srácokhoz a gyerekotthonba és beszivárogni közéjük. Először a folyosóra, majd a szobájukba. Volt, amikor némán ültem és hallgattam, volt, amikor találtunk közös témát. Eleinte még szorongtam, de egy idő után megszoktak ők is engem és én is őket. Megismertük egymást és jóba lettünk. Közben megismertem a nevelőket is. Van, akivel mára szinte napi kontaktban vagyunk és szinte mindent megosztunk a gyerekekről egymásnak és számítunk is a másik véleményére. Én pedig, levetkőzvén mesterkéltségemet, újra önmagam lettem.

Közben beindult a mindennapos nyitvatartás az épületünkben és lassan elkezdtek szivárogni a gyerekek. Míg az első családi napunkra – október végén – csak három gyerek jött el, addig a karácsonyi rendezvényünkre már körülbelül negyven. Pontos számot nem is tudok mondani. Gyerekotthonban, átmeneti otthonban, nevelő szülőknél és családban élő gyerekek együtt ünnepeltek. Ez igazán nagy szó, hisz sok feszültséggel, a viselkedésben pedig alapvető különbséggel járnak ezek az eltérő élethelyzetek. Az ünnepség plusz különlegessége volt az, hogy szülők, nagyszülők és nevelők is nagy számban vettek részt rajta, pedig nem hívtuk külön őket. Úgy voltunk vele, hogy tegyük minél bensőségesebbé csak a gyerekekkel. Aztán megérkeztek az idegen arcok és pikk-pakk megtalálták a helyüket. Ki a konyhában, ki a kézműves szekcióban, vagy a drámafoglalkozáson. Azt hiszem ezen a napon múlt el minden szorongásom a falra festett fáktól, és azóta tükrözik számomra az otthonosság, az itt és most érzését.

Bacskai Zsófia, a Faág Baráti Kör Egyesület elnöke