„És egyszer csak elkezdenek nevetni…” Szakemberek a „rossz gyerekekről”

Az általános iskolában volt egy osztálytársam, Tomi, aki alapvetően kedves és aranyos gyerek volt, csak akkor volt nehéz vele az élet, ha valami felbosszantotta. Olyankor kiabált, rugdosott, verekedett, egy alkalommal feldöntött egy szekrényt is. A probléma csak az volt, hogy szinte minden nap volt valami, ami kiborította Tomit: egy osztálytárs, egy igazságtalannak tartott feketepont vagy éppen az, hogy a szünetben folyton ő volt a fogó.

A Tomihoz hasonló, ún. magatartási zavarokkal küzdő gyerekek nincsenek ma könnyű helyzetben az iskolában: problémájukat könnyen elintézik a „rossz” vagy „nevelhetetlen” jelzővel, a hiányzások szorgalmas adminisztrációjával, intők és fegyelmik sorával, pedig 12 évesen könnyen már a sokadik iskolájukat taposva egy életre oltást kaptak az iskolával és a tanulással szemben.

A Pressley Ridge Magyarország Alapítvány éppen azért jött létre, hogy a segítséget nyújtson Tominak és még sok sorstársának. Gruber Andrea és Rózsa Mónika arról meséltek, mi áll a „rosszaság” hátterében és mi az, amit a szakember tehet.

DIA: A „rosszaság” és a „rossz” gyerek olyan fogalmak, amelyeket a hétköznapokban gyakran evidensként használunk, de valójában nem is egyértelmű, ki számít ma „rossznak”. Ti hogyan értelmezitek magatok számára a „rosszaságot”?

Gruber Andrea: Mi azt mondjuk, hogy olyan gyerekekkel dolgozunk, akiknek a magatartását, illetve a viselkedését nehéz tolerálni. Nyilván, ha egy-egy alkalommal előfordul valamilyen csínytevés vagy akár egy nagyobb „rosszaság”, az még nem rossz gyerek. Mi azokról a gyerekekről beszélünk, akiket tényleg nehéz elfogadni, mert például üt, iszonyatosan káromkodik, megbántja a felnőtteket, köpköd, sikítozik… Széles ez a skála. Minden ilyen rossz gyereknek megvan a története, mindig van valami a viselkedés hátterében: egy ki nem elégített szükséglet. Tehát ő nem rossz akar lenni, hanem így követeli ki magának például azt, hogy figyelmet kapjon. Az okokat kell kezelni, de azt is gondoljuk, már az is segítség, ha a viselkedést tudjuk úgy alakítani, hogy azt a többiek tolerálni tudják.

DIA: Tehát ha jól értem, azt mondod, hogy megtanítjátok ezt a szükségletet úgy kifejezni, hogy az a többiek számára is elfogadható legyen?

G.A.: Pontosan. Mert ha a viselkedés már nem ijeszti meg a többieket, akkor könnyebb igazi segítséget is adni.

DIA: És mi van a viselkedés mögött? Milyen ki nem elégített szükségletekről beszélhetünk?

Rózsa Mónika: Mivel gyerekekről van szó, azt mondhatjuk, hogy a családból hoznak valamit, aminek ők lesznek tünethordozói azáltal, hogy megjelenítik azokat feszültségeket, rossz viselkedésmintákat, oda nem figyelést, amit a mindennapokban megélnek. A felnőttek viselkedésének legapróbb mozzanatai is azonnal megjelennek a gyerek viselkedésében is. Ha egy felnőtt odafigyelés nélkül elmegy valaki mellett az utcán, akinek segítségre lenne szüksége, a gyerek ugyanezt fogja csinálni. Mi azon dolgozunk, hogy másfajta mintákat is lássanak ezek a gyerekek.

DIA: Milyen eszközökkel tudjátok ezt a másfajta viselkedést megmutatni? Hogyan tudtok mintát adni?

G.A.: Hitelesnek kell lenni. Ha te pozitív mintákat akarsz mutatni egy gyereknek, akkor nagyon fontos, hogy azt csináld, amit mondasz, és azt mondd, amit csinálsz. Ha én azt mondom, hogy ne cigizz, mert az nagyon rossz neked, majd arrébb lépek kettőt, és a gyerek szeme láttára rágyújtok, akkor a tiltás nem fog működni.

DIA: Ezek szerint a legfőbb eszköz, amivel dolgoztok, az saját magatok, a személyiségetek?

R.M.: Igen, ez mindenképp egy nagyon fontos eszköz. A másik pedig, hogy csak arra figyelünk, amit látni akarunk, és azt erősítjük meg pozitívan. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban sokkal nehezebb megvalósítani.

DIA: Ez mit jelent pontosan? Ha látom, hogy a sarokban Pistike éppen összeveri Karcsikát, akkor nem figyelek oda?

R.M.: Egyáltalán nem. A hitelességből kiindulva, amikor elkezdünk dolgozni a gyerekekkel egy csoportban, akkor egyértelmű elvárásokat, szabályokat fektetünk le velük közösen, amelyeknek része, hogy egymás testi és lelki biztonságára odafigyelünk. Amikor ezt megszegik, például verekedés tör ki, akkor annak természetesen van következménye. Az „azt vesszük észre, amit látni akarunk…” elvet akkor alkalmazzuk, amikor nem áll fenn veszély. Például ha valaki folyamatosan zavaróan kopog az órán, erre nem reagálunk, viszont amint abbahagyta, azonnal megerősítjük, hogy ez milyen jó. Vagy ha nem tudja abbahagyni, és már engem is zavar, akkor meg kell találni azt a csereviselkedést, amit odaadunk neki e helyett. Valami olyasmit, amivel le tudja vezetni azt a fizikai feszültséget, amit a kopogással jelez. Nyilván akkor tudunk jó eszközt választani ehhez, ha megértjük, hogy miért csinálja, és ezt vele is megbeszéljük, nem üvöltjük le a fejét. Így a gyerekkel együtt dolgozunk azon, hogy a zavaró viselkedések szép lassan, fokozatosan lecserélődjenek.

DIA: Tehát egyrészt rengeteg pozitív megerősítést használtok, másrészt a partneri viszonyt, amelyben a szakember és a gyerek egyszerre felelős azért, hogy javuljon a viselkedés.

G.A.: Pontosan. Nem véletlenül mantrázzuk két éve, hogy a szakember maga az intervenció. A gyerekekkel való foglalkozáshoz szükséges egy nagyfokú tudatosság, hiszen – és most sarkítok – a felnőttnek gyakran a saját ösztöneivel kell szembemennie. Ez egyúttal azt is jelenti, lehet bármilyen jó a módszertan, ha a szakember nem tudja, milyenek a reakciói, és ezzel szemben hogyan kellene választ adnia, akkor nem fog működni.

DIA: Milyen keretek között végzitek ezt a tevékenységet?

G.A.: Az az álmunk, hogy egyszer lesz egy saját Pressley Ridge intézményünk, ami az épülettől kezdve az összes benne dolgozó emberig a miénk. Most ott tartunk, hogy vannak olyan iskolák, illetve egy diákotthon, ahol a Pressley Ridge rendszernek számos módszertani elemét már bevezették és használják. Van saját iskola utáni programunk is Salgótarjánban, ill. Budapesten egy tanoda, ahol délután vannak velünk a gyerekek. Salgótarjánban hetente tartunk csoportfoglalkozást, és szervezünk heti egy outdoor, egész napos hétvégi programot. Az a megdöbbentő, hogy heti egy-két foglalkozás is már látványos eredményeket tud hozni.

DIA: Milyen eredményeket?

R.M.: Például azt, hogy a gyerekek iskolai hiányzásainak száma visszaesik. A magatartászavaros gyerekek elég sokat lógnak, mert az iskolában szinte kizárólag negatív visszajelzéseket kapnak, és bekerülnek abba a spirálba, hogy minek menjenek oda, ha úgyis csak kiküldik őket, intőt kapnak, megbántják őket. Azt is látjuk, hogy az esetek döntő többségében már a tanulmányi eredményekben is lehet változás. Nem ugrásszerű, tehát egy folyamatosan bukdácsoló gyerekből nem lesz hirtelen ötös tanuló a tanév végére, de nem bukik meg, képes végigülni egy tanórát. Csökken azoknak a diákoknak is a száma, akiknek rendőrségi vagy fegyelmi ügyeik vannak. Az eredmények persze függnek attól is, hogy előtte mennyire volt meggyötörve a gyerek. Sok olyan tanuló kerül hozzánk, akik ötödikes létükre már az ötödik vagy hatodik iskolájukban vannak. Az ő esetükben az első évben csak annyit tudunk elérni, hogy a tanév végére elkezdenek bízni bennünk, majd a második tanévtől lehet igazán dolgozni a viselkedésükkel, nagyobb kihívásokat állítani eléjük, és fokozatosan áttérni a tanulásra is.

DIA: Említettétek, hogy több iskolával is kapcsolatban álltok. Mennyire nyitottak ezekre a módszerekre és alapelvekre a tanárok?

R.M.: Változó. Ahová meghívnak minket, ott már van valamilyen nyitottság, mert általában akkor keresnek meg bennünket, ha eljutottak a gödör aljáig, vagy van egy olyan vezető, aki el szeretne indulni egy másféle irányba, és ő tulajdonképpen előkészíti számunkra a terepet. Nagyon különbözik ettől az, amikor meghívnak bennünket egy rövidebb képzést tartani egyetlen alkalomra. Ilyenkor a klasszikus haranggörbét látjuk: vannak, akik anélkül, hogy ismernének minket, nagyon hisznek bennünk és a módszerben, van a másik vége, aki abszolút ellenáll, és a két szélsőség között vannak sokan sokféle hozzáállással. Azt viszont mindig hangsúlyozzuk, hogy egy képzéssel nem lehet csodát tenni, csak akkor működik a módszer, ha van utánkövetés, szupervízió, és ha van az intézményben egy olyan háttér vagy struktúra, ami biztosítja és megköveteli, hogy a képzést követően a tanultak beépülhessenek a mindennapi gyakorlatba.

G.A.: Sok az egyéni küzdelem az iskolában, pedig ha van problémás gyerek az osztályban, akkor egyetlen pedagógus nem tud ezen változtatni. Optimális esetben, minden felnőttnek, akik a gyerekkel kapcsolatban állnak az iskolában, ugyanolyan elvek és értékek mentén kell működniük, mert különben a gyerek ki fog csúszni a lyukon. Éppen ezért inkább teljes tantestületekkel szeretünk dolgozni. Fontos része a mi munkánknak, hogy szupervíziót biztosítunk a szakembereknek. Győrben például Móni a képzések után, vagy közben kéthetente találkozott egy-egy órára a pedagógusokkal. Egyéni figyelmet és támogatást kaptak a munkájukhoz, lehetett arról gondolkodni, hogy mi történt velük és a gyerekekkel.

DIA: Ti is a személyiségetekkel dolgoztok, tudatosan figyeltek mit erősítetek meg a gyerekekben és mit nem, szóval ez egy megterhelő munka a számotokra is. Motoszkál a fejemben egy ideje a kérdés, hogy ti hogyan „tartjátok karban” magatokat?

G.A.: A rendszerünknek része, hogy mindenkinek a saját főnökével legalább kéthetente szakmai szupervízión vesz részt. Ezek a szakmai beszélgetések, esetmegbeszélések arról szólnak, hogy szakemberként ki hol tart, milyen céljai vannak, min dolgozik, mi volt nehéz számára, és mi ment jól. Ez többé-kevésbé jól is működik. A vezetők esetében nehezebb ezt összeegyeztetni, és ebben a káoszban, ami jelenleg körbevesz bennünket, vezetői szinten el is engedtük ezt egy kicsit. De a közvetlenül gyerekekkel foglalkozó kollégák számára folyamatosan biztosítjuk.

R.M.: Szerintem sokat számít az is, ha el tudunk menni máshova. Nekem sokat segít, ha elmegyünk képzést tartani, ami elvileg munka, de nagyon más terep, más emberek, más impulzusok.

DIA: Végül egy személyes kérdés: mi az, amit a legjobban szerettek a rossz gyerekekben?

R.M.: Azt, hogy rosszak!

G.A.: Én azt, hogy gyerekek. Ha át tudod törni a rosszaságuk pajzsát, akkor azonnal meglátod ezt. Illetve azt a pillanatot, amikor elkezdenek nevetni. Sok olyan gyerek jár hozzánk, akiket nem látsz még mosolyogni sem. És egyszer csak elkezdenek nevetni.

R.M.: Szerintem viccesek. Amikor bemegyek a tanodába, ami egyébként egy iskolában van, a tanárok panaszkodnak, hogy ez a gyerek már megint ezt vagy azt csinálta. Aztán az érintett diák odajön hozzám a folyosón, vagy bejön az ottani irodánkba, és előhozakodik egy nagyon gyerekes, nagyon vicces történettel.

Kiss László

forrás: http://youth2youth.hu/blog/es-egyszer-csak-elkezdenek-nevetni/