Elköteleződés, lelkesedés, szakmaiság: dilemmák a bagi Iskolai Közösségi Szolgálattal kapcsolatban

A BAGázs Iskolai Közösségi Szolgálat egy jól funkcionáló,  sok önkéntest és középiskolást megmozgató, nagyszámú gyereket elérő „tanodajellegű” program. Sok szempontból mintaprogramnak is tekinthető, de természetesen számos fejtörést okozó kérdés merül fel működésével kapcsolatban.

A program

Az Iskolai Közösségi Szolgálat a bagi romatelepen 2012 decembere óta működik, februárban indult a hatodik turnus. A programban a középiskolás diákok egyetemista önkéntesekkel (támogatókkal) tartanak készségfejlesztő foglalkozásokat 5-13 éves gyerekeknek az iskolai félévekhez igazodó 15-hetes turnusokban. Egyre több támogató és középiskolás jelentkezik félévről félévre, és a résztvevő gyerekek köre is bővül. Jelenleg hetente 16 foglalkozáson kb. 70 iskolás és kb. 20 óvodás vesz részt, ez azt jelenti, hogy a telepen élő gyerekek több, mint felét elérjük. Ők tehát hetente egy-két alkalommal iskola után vagy hétvégén 1-1,5 órát szervezett keretek között beszélgetéssel, játékkal, „tanulással” töltenek kis közösségekben. Másfajta kihívásokkal találkoznak, mint az iskolában, és olyan pozitív mintákat látnak, amelyeket máskor nincs lehetőségük. A program gyerekekre gyakorolt hatását szeptember óta hatásmérő csoportunk vizsgálja. Ezzel párhuzamosan a középiskolások és egyetemisták társadalmi érzékenyítése is megvalósul, jó eséllyel az önkénteseken keresztül a saját szűkebb környezetükben is.

A dilemmák

A program tehát sok tekintetben sikeres. Felmerül azonban jó néhány dilemma, leginkább abból adódóan, hogy a jelenlegi programstruktúra szűkre szabja a kereteket több szempontból. Ezekből most háromról írunk részletesebben.

Minél intenzívebb fejlesztés vagy minél több gyerek?

A gyerekek heti egy, néhány esetben két alkalommal fix csoportban vesznek részt a foglalkozásokon. 2014 szeptemberében a csoportok létszámát 4-5 főről 6-8-ra emeltük annak érdekében, hogy minél több gyerek tudjon IKSZ-re járni. Tudtuk, hogy végül sokan lemorzsolódnak, és nem tévedtünk, félév végén néha már csak 3-4 gyerek járt el a foglalkozásra.

Itt merül fel az első dilemma: vonjunk-e be minél több gyereket vagy foglalkozzunk többet azokkal, akik tényleg motiváltak és minden héten ott vannak IKSZ-en? Természetesen a lemorzsolódó gyerekek azok, akik az iskolában is gyengébben teljesítenek vagy SNI-tagozatra járnak, és esélyeik a nullához közelítenek a továbbtanulás tekintetében, tehát nekik van a legnagyobb szükségük a segítségre. Azonban rengeteg plusz energia befektetésre lenne szükség ahhoz, hogy ezeket a gyerekeket folyamatosan arra motiváljuk, hogy jöjjenek el a foglalkozásokra. Sokszor ebben sikertelenek vagyunk, és így maradnak a 3-4 fős csoportok. Energiáinkat fordíthatnánk azoknak az igazán motivált gyerekek fejlesztésére, akik így járhatnának hetente még többször foglalkozásra. Őket ráadásul kisebb gödörből kéne kihúzni, velük könnyebben érhetnénk el sikereket. Érezzük azonban, hogy senkinek a kezét nem engedhetjük el. Meg kell találni tehát az egyensúlyt.

Készségfejlesztés vagy tanulás?

Folyamatokban gondolkodni

Nagyjából egy éve alakult a Pedagógiai Módszertani Csoportunk tanítóképzős hallgatók, pszichológus és fejlesztőpedagógus részvételével. A csoport célja, hogy a gyerekek fejlesztése meghatározott irányvonalak mentén szakmailag végiggondolt módon történjen. Korábban a támogatók és középiskolások saját belátásuk szerint döntöttek hétről hétre arról, hogy mit csinálnak a gyerekekkel. Felmerült, hogy szükséges lenne, hogy legalább félévre előre legyen egy „tanmenet”, próbáljunk meg folyamatokban gondolkodni. Az óriási problémahalmazból kijelöltünk néhány területet, amelyeket mi a legkritikusabbnak láttunk.

Nem a korrepetálásra

Elvetettük az iskolai teljesítmény javítását, mint célt és a korrepetálást, mint módszert, mert úgy láttuk, hogy a problémák mélyebben vannak: nem érdemes addig a tananyaggal küzdeni, amíg a gyerekek nehezen koncentrálnak 10 percnél hosszabban, szegényes szókincsük miatt sokszor a feladatot sem értik, és nehézséget okoz számukra a közös munka. A beszéd, a szociális, a mozgásos-tájékozódó készségek és a végrehajtó funkciók (figyelem, szabálykövetés, alkalmazkodás stb.) játékos fejlesztésére van elsősorban szükség. Csak megfelelően fejlett kognitív és szociális képességekre épülhet érdemi tanulási készség. Ezek alapján állítottuk össze minden csoportnak a részképességek fejlesztését célzó korcsoportonkénti „tantervet” és egy ehhez használható játékgyűjteményt.

Tanulás vagy valami más?

Bár a képzésen próbáltuk minél érthetőbben és pontosabban elmagyarázni a céljainkat, több támogatóban továbbra is felmerült a kérdés az elmúlt félév során, hogy tulajdonképpen miért is nem tanulunk a gyerekekkel? Néha mi is azt gondoljuk, hogy a támogatóknak ez könnyebb út volna, hiszen általános iskolás matek és szövegértés feladatlapokat bármelyik egyetemista meg tud oldani, és ha jól sikerül a tanulás, talán másnap sikerélménye lesz a gyereknek az iskolában, ami fontos aktuális eredmény. A problémát ott látjuk, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy a gyerekek hogy és mit tanulnak éppen. A leckéjüket általában megírják a napköziben, nem hoznak tanulnivalót, kevés jelzés érkezik a szülők részéről. A tanárokkal éppen most próbálunk szorosabb viszonyt kialakítani. Ráadásul két foglalkozás között fogalmunk sincs, hogy mi történik a gyerekekkel: ott a foglalkozáson derülhet ki, hogy mit tanultak a héten, miből várható dolgozat, ha egyáltalán kiderül. Arról nem is beszélve, hogy ott vannak az SNI tagozatra járó gyerekek egy teljesen más tanmenettel, ők nem is kapnak házi feladatot otthonra. A legfontosabb ellenérv pedig szerintünk az, hogy sokszor azt sem könnyű kitalálni, hogy ha nem megy egy adott anyagrész, akkor hol is van a nehézség gyökere. Akárhányszor matekozni próbáltunk egy-egy pótvizsga vagy szorzótábla-kikérdezés előtt, mindig kiderült, hogy a problémák nagyjából az első osztályos anyag szintjén vannak, és odáig kéne visszamenni. Nyilván a gyerekek meg nem szeretnének. Vagy ott van például az elsős Vali, aki olyan lelkesen jön minden héten a tanodába (ld. következő bekezdés), és tökéletesen olvas össze két-három betűt, de a több szótagos szavakkal mindig meggyűlik a baja, mert nem emlékszik az első szótagra. Akárhogy gyűrtük, nem ment, decemberre már nagyjából fel is adta, és inkább azt mondja, hogy már otthon gyakorolt. Azért ez sem egyszerű eset, pedig úgy tűnik, csak olvasásgyakorlásról van szó.  

Tanoda

Persze nem akarjuk elvenni senkitől a lehetőséget arra, hogy tanuljon, ezért hetente egy alkalommal tanodát tartunk, ahova bárki lehozhatja a leckéjét, gyakorolnivalóját vagy az éppen aktuális memoriterét. Minden héten van egy 4-6 fős gyerekcsoport, aki lelkesen jön. Hosszútávon szeretnénk ezt a kört bővíteni, és a tehetséggondozásnak is teret adni. Továbbá a felsős csoport is inkább a tanulásra koncentrál. Februártól a 3-4.-es csoportoknál a szövegértés-fejlesztést is fókuszba helyezzük az iskola visszajelzései (az intézményekkel való kapcsolattartásról egy külön cikket lehetne írni), az eddigi tapasztalatok és más szakmai vélemények alapján.

A játékos készségfejlesztés a kisebbeknél jól működik, de viszonylag hamar kiderült, hogy 3. osztály felett nem vagy nagyon nehezen, ők inkább tanulni szeretnének. Kérdés persze, hogy mennyiben van itt szó arról, hogy tényleg az iskolai eredményeik javításán szeretnének dolgozni vagy arról, hogy kényelmetlen, ismeretlen számukra a játékszituáció. Valószínűleg nincsenek ehhez hozzászokva a frontális munkaformát preferáló iskolában, ahol kevés a játék, a nyílt végű helyzet, amelyben nem csak egyetlen jó megoldást keresünk. A közös, kihívásokkal teli játék sokszor nehezen megy, hamar veszekedésbe, sértődésbe torkollik. Az is igaz, hogy nagyobbaknak sokkal nehezebb eladni, hogy a játék nem „dedós” dolog, főleg, ha az önkéntesek erre nincsenek felkészítve.

Hogyan képezzünk nem szakmabeli önkénteseket?

Márpedig az önkénteseink nem pedagógusok vagy képzett animátorok, hanem főleg jogász-, orvos- vagy akár társadalomtudós hallgatók. Mit várhatunk el tőlük? Persze hihetetlen lelkesek, hétről-hétre készülnek, és nem csüggednek, ha a nyolcból csak három gyerek jön el foglalkozásra. Próbálnak megküzdeni az olyan problémákkal, mint a kiszámíthatatlanság, az agresszív, zsaroló viselkedés, az állandó sértődés vagy az egy csoportba járó gyerekek különböző szinten lévő képességei. Hogyan tudnánk őket még hatékonyabban felkészíteni egy maximum 14 órás képzés keretében? Nem várható el egy önkéntestől, hogy ennél több időt rászánjon, így is 15 hét alatt több mint 70 órát tölt utazással, felkészüléssel, a foglalkozások megtartásával, képzéssel, esetmegbeszélésekkel stb. Ráadásul nem szeretnénk a kezüket ennél jobban megkötni, hiszen ők is azáltal fejlődnek, ha kreativitásukat, problémamegoldó-képességüket használják a felkészülés és a nehéz helyzetek során.

Segítségképpen, a félév során két alkalommal tartottunk pedagógiai továbbképzést, amely nem volt igazán népszerű az önkéntesek körében (valószínűleg a fentebb említett rengeteg ráfordított idő miatt), inkább a középiskolások jöttek lelkesen, hogy új játékokat tanuljanak, illetve a felmerülő viselkedési problémákról beszélgessenek.

Hogyan tovább?

Külső motiváció?

Az egyik legfontosabb dolog jelenleg az lenne, hogy a gyerekek tényleg eljárjanak foglalkozásra. Felmerül egy külső motiváló rendszer bevezetése: talán ha látják a gyerekek, hogy valami kézzel fogható jutalmat kapnak, szívesebben jönnek. Rossz tapasztalataink miatt (a gyerekek csak akkor lesznek együttműködőek, ha kapnak cserébe valamit, folyamatos igazságtalanságok stb.) ezt az ötletet eddig elvetettük.

A hiányzások csökkentése? 

Megoldás lehet talán az, hogy ha hiányzási problémákra nem csak gyakorlati, hanem szakmai szempontból is keresünk megoldást. Törekszünk a csoportok állandóságának megtartására oly módon, hogy a gyerekeket két foglalkozás között is motiváljuk, és megkeressük a hiányzás valódi okát, és arra próbálunk reagálni.

Kezdjük a legkisebbekkel?

A jelenlegi pedagógiai koncepció akkor lehet igazán hatékony, ha kiemelt hangsúlyt fektetünk az óvodás korosztályra és a legkisebb iskolásokra, mert 3-4. osztálytól már nagyon nehéz a lemaradások pótlása.

Több szakmaiság?

Fontos lenne az is, hogy minél több szakmabeli vegyen részt a programban, mert a tapasztalat azt mutatja, nekik kevesebb nehézséget okoz átlátni a fejlesztési célokat és egy félév folyamatát.

Prinz Dorottya és Szakadát Sára