Egy szitakötő szárnyverései

Szakmai civil szervezetek sokasága van jelen a magyar közoktatásban (is). Számos olyan feladatot látnak el, amit a nagy rendszer nem képes ellátni: továbbképzések, szakmai és fejlesztő programok diákok, tanárok és szülők számára, tréningek, konferenciák, kerekasztal beszélgetések, mediáció, konfliktuskezelés, önkéntes akciók, tanodák, érzékenyítő foglalkozások, stb. Teszik ezt nagyvárosokban, kis falvakban, elit iskolákban, szegregált közösségekben. Hogy miért jó ez? Részben azért, mert képesek oldani a rendszer merevségét, és belterjességét, színt visznek a szürkeségbe, megmozgatják az állóvizet, kérdéseket tesznek fel, és nem utolsó sorban segítenek ellátni sokszor ellátatlan feladatokat vagy éppen olyanokat, amelyekkel senkinek nincsen már ideje foglalkozni. Ilyen szereplő a Szitakötő is. A továbbiakban még sok hasonló kezdeményezésről tudósítunk, amikor egy civil, más néven nem kormányzati szervezet végez magas szintű szakmai munkát a közoktatás valamelyik szegmensében.

 Horgas Judit írása:

A 2008 elején indított Szitakötő program keretében minden tanévben 35–40 helyszínen tartok 90 perces képzést általános iskolai pedagógusoknak. Ennyi év alatt szereztem annyi rutint, hogy már akkor sejtem, hogyan sikerül majd a foglalkozás, amikor belépek a terembe.

Mit?

A képzéseken az elsődleges cél a környezeti és a művészeti nevelés és oktatás összeolvasztásának módszertani bemutatása. A Szitakötő folyóiratban megjelent versek, mesék, cikkek, festmények, fotók nyújtotta lehetőségekkel, játékos feladatokkal,  drámapedagógiai eszközökkel esik szó az éppen aktuális számhoz köthető ökológiai alapfogalmakról, metodikai kérdésekről. Az elméletet minden esetben gyakorlat is kiegészíti, hogy élményszerű és maradandóbb legyen a foglalkozás.

Hol?

Nyilvánvalónak tűnik, mégis érdemes figyelni rá, hogy a képzés helyszíne mennyire befolyásolja az alaphangulatot. Kőkemény ellenállást igazán csak akkor tapasztaltam, amikor a tanáriban, a saját asztaluknál üldögélő pedagógusokat próbáltam megmozdítani: ők még arra sem voltak hajlandóak, hogy ne az asztaluk mögött, hanem legalább előtte üljenek. Még sok résztvevővel is rosszul működik a tornaterem vagy az akusztikailag használhatatlan aula, nemcsak a hangproblémák, de az intimitás hiánya miatt is.

            A legjobban mindig akkor sikerült a foglalkozás, ha normál tantermet rendeztünk át, a padokat  a szélre tolva, a székeket körbe rendezve, vagy szükség szerint olykor kisebb köröket kialakítva. A résztvevők így saját bőrükön érzik a kooperatív technikák előnyeit és hátrányait.

Mikor?

Péntek délután  négykor kezdődő képzéshez kösse fel az ember a gatyáját! Még az energetizáló, mozgásos, nevetős feladatok is nehezek, a résztvevők úgy néznek rám, mint egy energiavámpírra.  Ilyenkor sokkterápiát alkalmazok: olyan éles, provokatív kérdésekre terelem a szót, amiről mindenkinek van véleménye.

            Lehetőség szerint 13–14 órai kezdet az ideális, a hét első felében, persze ez azzal jár, hogy kevesebben érnek rá, többen ebédeltetnek, ügyeletben vannak, ki-be járkálnak… Ezért ha olyan feladathoz érek, amiben nagyon zavaró a részvevők létszámának változása, előre megbeszélem, hogy csak az vegyen benne részt, aki végig tud maradni.

Kinek?

Az intézményvezető által kötelezően odarendelt résztvevők kelletlenek és gyanakvóak: Ugye, nem ülünk körbe? Ugye, nem tűznek ránk ilyen izéket? El kell mennem félóra múlva. Majd közbe néha kimegyek. Nem kapcsolom ki a mobiltelefonom, mert kereshetnek. Mi lesz itt most? Miről szól ez az egész? Nem ülök be a körbe, majd innen figyelek. Az ilyen és ehhez hasonló, hangosan-félhangosan morgott megjegyzések arról árulkodnak, hogy a részvevő korábbi képzéseken rossz élményeket szerzett, ezért eleve bizalmatlan. Ilyenkor azzal kezdem a foglalkozást, hogy elmondom, mire számíthatnak, és próbálom oldani a fagyos hangulatot. Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy mivel ez nem igazán ismeretátadó képzés, inkább érzékenyítő, kérdéseket megfogalmazó foglalkozás, mindenki annyit nyer belőle, amennyit beletesz.

Minek?

Talán ez a legnehezebb kérdés. Hasznos lehet-e egy csupán 90 perces foglalkozás, ahol egy-egy résztvevő legfeljebb párszor szólal meg? Van-e mérhető, érzékelhető eredménye rövid vagy hosszú távon? Mondhatjuk, hogy olyan ez, mint a pillangó-effektus, csak itt egy Szitakötő szárnyverdesése kavar icipici légörvényeket, amik (talán) továbbgyűrűznek, sokszor hamar elhalnak, máskor talán felerősödnek, továbbfejlődnek.

A magyar közoktatás jelenlegi, siralmas állapotát látva ennél nyilván sokkal nagyobb volumenű tudatformálásra lenne szükség. 

            Engem mégis vigasztal a tudat, hogy azoknak, akik igénylik és fogékonyak rá, a Szitakötő valamiféle szellemi kapaszkodót nyújt, egy reménymorzsát, hogy lehet okosabban, eredményesebben, komplex módszerekkel, a gyerekek testi-lelki egészségét szem előtt tartva tanítani és nevelni.