A segítő szerep és az élménypedagógia: a kétségtől a bizonyosságig
Nicholas Hobbs szerint a tanár-nevelő olyan ember, aki rendelkezik belső energiaforrásokkal saját élete táplálásához és megújításához, személyét a remény és a csendes magabiztosság jellemzi. Ez az egyik legfontosabb alapelv, amit a Pressley Ridge Alapítvány élménypedagógiai képzésén hallottunk. Amit amennyire a képzésen még félre tudtunk tenni magunkban, annyira hangosodott fel akkor, amikor el kellett volna kezdenünk az élménypedagógia gyakorlati megvalósítását.
A pécsi Faág Baráti Kör Egyesület vezetői vagyunk. Mindketten önkéntesként kezdtünk el itt dolgozni az egyetem mellett, pszichológiai tanulmányaink megkezdésével egy időben. Másfél éve alakult úgy, hogy egy tanoda pályázat megvalósításának érdekében vezetői szerepbe léptünk. Előre nem látható kihívások sokaságával találtuk szembe magunkat ekkor. Az egyesület és a célcsoport iránti elköteleződésünk tudatában azonban bíztunk abban, hogy a lehető legjobbat leszünk képesek adni magunkból.
A tanoda működésének egy éve alatt, elsősorban tapasztalatlanságunkból kifolyólag, a munkánk nagy részében alaposan a komfort zónánkon kívül voltunk, közben egyikünk ott állt a diploma utáni szakmai elindulás vágyával, másikunk a diploma előtt, annak minden sokasodó próbatételével. E két különböző élethelyzet abban mindenképpen hasonló, hogy folyamatos kérdések fogalmazódnak meg bennünk önmagunkkal kapcsolatban, ám ami megkérdőjelezhetetlen az éppen életünknek az a része, amit az elhivatottság, a kötődés és a tenni akarás jellemez.
Ebben az állapotban ültünk le a minket segítő élménypedagógia szakértőkkel, Mónival és Grubival, akik szembesítettek minket a bevezetőben idézett, könnyen figyelmen kívül hagyható alapelvvel. Ismervén sok más hasonló célokkal és célcsoporttal dolgozó szervezetet, elgondolkodtató volt az, hogy vajon más szervezetek is szembesültek-e hasonló problémákkal és bennük is felmerült-e a visszavonulás gondolata szellemi és testi feltöltődés, vagy személyes dolgok rendezésének céljából. Megengedhető-e ebben a szakmában, hogy magunkra gondoljunk és ne a hátrányos helyzetű, nehéz sorsú fiatalokra? Megengedheti-e egy non-profit szervezet, hogy azt a hiányt, amit eddig betöltött a társadalomban, azt most üresen hagyja? Segítő szakemberként belegondolunk-e abba, hogy valójában miért kezdtük el ezt csinálni? Kell-e a tevékenységünk sikeréhez az, hogy mi jól legyünk? Gondolhatunk-e önmagunkra?
Szerintünk igen és a következő hónapokban ezt az alapelvet is megpróbáljuk beépíteni a gondolkodásunkba, megpróbáljuk megengedni magunknak. Kevesebbet leszünk nyitva, de azokon a napokon többen leszünk együtt egymást is támogató felnőtt segítők. Odafigyelünk, hogy mindenkinek feltöltődést adó élmény legyen a Faágban töltött idő. Az általunk egyértelműen követendő példának tartott élménypedagógiát ebbe a kis időbe is megpróbáljuk beleágyazni, hiszen a módszer ezt is megengedi: a tevékenységeket, ami lehet egy egyszerű társasozás, főzés, vagy játék a gyerekekkel, együtt tervezzük meg, valósítjuk meg és értékeljük, anélkül, hogy rágörcsölnénk a magunk felé támasztott szakmai elvárásokra.
Ehhez a belátáshoz sok megerősítésre és támogatásra volt szükségünk. Hálásak vagyunk, hogy Grubi és Móni ebben a folyamatban is segítenek nekünk, mert jövő szeptemberben szeretnénk „nagyban” is elkezdeni művelni az élménypedagógiát a remélhetőleg újrainduló tanoda programunkban. Akkor már megerősödve, készen arra, hogy hiteles példa és teljes értékű segítő, tartó erő legyünk a gyerekek számára.
Bacskai Zsófia, Mész Tímea