A személyes figyelem és a korai fejlesztés hiánya okozza a legnagyobb hátrányt

Jámbor Zita a BAGázs IKSZ (Iskolai Közösségi Szolgálat) programjának vezetője volt, annak 2012-es indulása óta, mert szívügye, hogy az iskolai közösségi szolgálatot végző középiskolások és a bagi gyerekek minél többen megismerjék egymást, együtt tanuljanak, fejlődjenek. Zita munkája mellett gyógypedagógusnak tanult. Nyáron kisbabája született, ezért az újabb „szívügy” miatt átmenetileg nem dolgozik a Bagázsban.

Matolcsi Zsuzsa: Mi volt a célotok az IKSZ programmal a Bagázsban?

Jámbor Zita: Azzal kezdeném, hogy az IKSZ esetében is két célcsoportunk van. Az egyik csoport a telepen élő gyerekek, a másik pedig az önkéntesek és a középiskolások. Az önkéntesekkel és a középiskolásokkal kapcsolatban az elsődleges cél a társadalmi érzékenyítés, hogy megismerjenek egy olyan terepet, amivel eddig nem találkoztak. A gyerekeknél pedig a készségfejlesztés a cél. Nekem mind a kettő ugyanolyan fontos. Nem mondanám, hogy 50-50 százalék, mert mind a kettő 100 százalékig fontos. Vannak olyan szervezetek, ahol a gyerekekkel kapcsolatban kitűzött célok előrébb valóak, és az önkénteseket a cél elérése érdekében „használják”. Lehet, hogy ez működik, de nekem mégis kiemelten fontos az önkéntesek szerepe ebben a programban.

Mivel mindkét célcsoport fontos ebben a programban, ezért nagyon sok munkát kell az önkéntesekbe is belefektetni, abba, hogy ők jól és hasznosnak érezzék magukat. Ha csak a gyerekek fejlesztésére koncentrálnánk, akkor nem tudnánk ennyi önkéntessel dolgozni, mert nem lenne ennyire vonzó a programunk. Ha nem adunk támogatást az önkénteseinknek minden oldalról, akkor nekik nem lenne ennyire jó és biztonságos velünk dolgozni. Több oldalról is kapnak támogatást: a bagi telepen dolgozó koordinátoroktól, én is ott vagyok nekik, a pedagógiai módszertani csoport is támogatja őket, az önkéntesek pedig támogatják a középiskolásokat. Egy önkéntes egyetemista és két IKSZ-es középiskolás alkot egy csapatot, ők dolgoznak 6-8 bagi gyerekkel. Jelenleg 14 ilyen csapat dolgozik heti szinten a telepi gyerekekkel. Ez egy elég jól felépített rendszer.

Lehet, hogy a másik ok, amiért nekem fontosak az önkéntesek, mint célcsoport az az, hogy velük dolgozni hamarabb térül meg, mint a gyerekekkel. Ettől persze ők nem lesznek fontosabbak, mint a gyerekek fejlesztése. Az önkénteseken hamarabb látszódik a hatás, mint a gyerekeken. A gyerekeken csak később fog igazán látszani például az elmúlt fél év munkája, míg az önkénteseken már egy 3 hónapos IKSZes turnus után látszanak változások, meg az elköteleződés is látszik, meg az, hogy mennyi minden átfordul bennük. Megvilágosodik nekik például, hogy mik azok a körülmények, amik miatt ezek a gyerekek nem tudnak olyan jól teljesíteni az iskolában.

MZS: Te hogy kerültél ebbe az ügybe, neked mik voltak a mérföldköveid?

JZ: Én az egyetemen ismertem meg Emőt (Both Emőke, a Bagázs alapítója és elnöke), és vele jöttem le Bagra. Engem ez a bagi telep, maga Bag fogott meg, nem annyira a szegénység vagy a szegregáció ügye. Én a bagiak miatt vállaltam el, hogy ezt a programot szeretném vezetni. Számomra nagy szerepet játszottak azok a nagyon mély személyes kapcsolatok a családokkal meg a gyerekekkel, amik kialakultak az évek során. Annyira beleláttam az életükbe, mert annyira beengedtek, hogy nem lehettem nem motivált arra, hogy tegyek valamit. Nekünk megvolt rá a kapacitásunk, hogy önkénteseket szervezzünk, hogy foglalkozásokat tartsunk, és el is kezdtük. Az elején még a házi feladatokban próbáltunk segíteni, és lehet, hogy nem a legprofibban volt kitalálva a foglalkozás, de azt mindenképp nagyon jó volt látni, hogy egyre több önkéntes jön, energiával, potenciállal, és megvan rá a képességük, meg az akaratuk, hogy gyerekekkel foglalkozzanak.

Nekem egyébként nagyon meghatározó volt az első nyári tábor 2010-ben, amikor ültünk a gyerekekkel a por közepén, és akkor is matekfeladatokat akartak megoldani, meg játszottunk a mindenféle társasjátékokkal, ahol közben számolni, olvasni kellett, és működött. Annyira egyértelműen megvolt a gyerekekben az igény, hogy foglalkozzunk velük. Egyértelmű volt, hogy kell csinálnunk nekik egy projektet, egy programot, ami arra teszi a hangsúlyt, hogy önkéntesek személyes figyelmet nyújtsanak gyerekeknek. A kezdetekben ez a testvéri segítséghez volt hasonló szerintem, mert nem arról van szó, hogy képzett pedagógusok fejlesztik a gyerekeket, de attól még persze remek fejlesztő foglalkozásokat tudnak tartani.

Úgy érzem, hogy a személyes figyelem és a korai fejlesztés hiánya okozza a legnagyobb hátrányt ezeknél a gyerekeknél. Míg velem anyukám már babakorom óta mindenféle fejlesztő játékokat játszott (gyógypedagógus család a miénk J), addig a telepi gyerekekkel nem játszanak a szüleik. Nem azért, mert nem akarnak vagy mert nem akarják a legjobbat a gyerekeiknek, csak mert nincs benne a viselkedésükben generációk óta, nem az a megszokott, hogy a szabadidőnkben leülünk játszani, könyvet nézegetni a gyerekekkel.

MZS: Akkor szerinted fontos lenne, hogy a szülők is kapjanak erre „felkészítést”?

JZ: Fontos lenne, persze. Csak mivel mi a gyerekekkel teremtünk könnyebben kapcsolatot, azaz a gyerekek velünk, mert ők gyűlnek körénk és igénylik a foglalkozást, ezért velük indultunk el. De már alakultak a Bagázs vezetésével női klubok, meg férfi klubok, amiknek a gyerekekkel való foglalkozás is majd célja lesz. Csak először nem ezzel érdemes őket megszólítani, hanem olyannal, ami belőlük jön, ami az ő igényük. A női klubban most filmet néznek, meg olyan dolgokról beszélgetnek, ami őket érdekli, aminek biztos, hogy része lesz a gyereknevelés, és akkor lehet becsempészni a fejlesztő játékokat, vagy azt, hogy a gyerekek nevelésének miért nem jó eszköze a pofon.

MZS: Mondanál pár példát arra, ami működik, és arra, ami szerinted nem működik az IKSZ programban?

JZ: Ami nagyon jól működik az az, hogy önkéntesek bevonásával dolgozunk. Az is nagyon jól működik, hogy kis csoportokban tartanak foglalkozást. Kis csoport alatt azt értem, hogy van 6-8 gyerek, és ehhez néha elég 2-3 felnőtt, de néha annyira nehéz a gyerekek közötti együttműködés, hogy ki visel el kit, és kit nem, hogy ott akár minden gyerekre kéne egy önkéntes. De azért a tapasztalat az, hogy 3 önkéntes (egy egyetemista és két ikszes középiskolás) és egy helyi koordinátor elbír egy 6-8 fős gyerekcsoporttal.

Nálunk az is nagyon bevált, hogy be tudtunk vonni helyi embereket, akik velünk dolgoznak ebben a programban. Ők nyilván máshogy kommunikálnak a gyerekekkel, mint mi, de ez fontos tanulás nekik is, és nekünk is. Fontos, hogy a telepi felnőttek lássák belülről a mi gyerekfoglalkozásainkat, de nekünk is fontos, hogy rajtuk keresztül jobban megismerjük az ő viselkedésüket, igényeiket. Nagy segítség a koordinátorok munkája azért is, mert én velük vagyok kapcsolatban, de általuk elérjük az összes telepi szülőt, családot. Ők inkább meg tudják szólítani a telepieket, mint mi innen Pestről. És nekik sokkal jobban elhiszik a telepiek, hogy jó ez az IKSZ, mint bárki másnak. Lehet, hogy a helyi koordinátor nem tudja úgy elmagyarázni, hogy miért jó, lehet, hogy maga se tudja biztosan, de a helyi koordinátorok bíznak bennünk, a telepiek meg bíznak a helyi koordinátorokban, és úgyis minden döntés főleg a bizalmon múlik szerintem. A helyi koordinátorok elhiszik nekünk, hogy ez az IKSZ fontos, nekik meg a helyi szülők hiszik el.

Visszatérve az önkéntesekre: az egy fontos része az IKSZ programnak, hogy a program elején az önkéntesek stabil alapokat kapnak egy több napos képzésen, és aztán elég komoly elköteleződést várunk tőlük 15 héten át. Ez azért fontos, mert az IKSZ program egyik alapja, hogy a gyerekek számíthatnak rá, hogy az önkéntesek következetesen minden héten lejárnak hozzájuk. Az is megszokott már, hogy körülbelül fél évig járnak le ugyanazok a fiatalok. Tudják, hogy aztán van egy kis szünet, és várják, hogy mikor lesz megint IKSZ, és tudják, hogy esetleg új önkéntesek jönnek hozzájuk, de az biztos, hogy jönnek.

MZS: Az nem baj, hogy 15 hét után új személyt kell megszokniuk, és újra kell építeni a kapcsolatot?

JZ: Én nem látom problémának, ha az önkéntesek cserélődnek. Pár hét alatt ki szokott alakulni kötődés és bizalom. És szerintem az nem olyan nagy baj, ha nem nagyon mély az a kötődés, sőt. Nem biztos, hogy hosszútávon jó, ha a gyerekek egyvalakihez nagyon ragaszkodnak. És lehet, hogy az direkt jó, ha megtapasztalják, hogy egy új embertől is meg tudják kapni, azt a figyelmet, támogatást, bizalmat, amire vágynak, hogy másoktól is kapnak olyat, ami jó nekik, amit szeretnek. Jó, ha rugalmasak tudnak lenni, és az új embereket is megtanulják befogadni, megtanulnak bízni bennük.

Az ovisoknál most például elég nehéz volt, hogy az őszi félévben járt hozzájuk négy önkéntes 15 hétig, és aztán most a téli szünet után új önkéntesek jöttek, és az ovisok nagyon csalódottan és mérgesen fogadták őket, pedig a régiek szépen és egyértelműen elbúcsúztak, de akkor is őket várták vissza. Elszaladgáltak, bebújtak az asztal alá, és kiabálták, hogy menjenek el az újak. Aztán persze pár alkalom után elfogadták őket, sőt most már imádják az új önkénteseket is.

MZS: Min javítanál a programban?

JZ: A családokkal nehezebben működik a kommunikáció. A helyi koordinátorok hatnak a családokra, de sok családot még így is nehéz megszólítani. Vagy ha jár is a gyereke IKSZ-re, akkor is gyakran kifogásaik vannak, hogy miért ne menjen a gyerek. Most például elég sok gyerek tetűs volt, meg rühesek is voltak, és akkor azt mondják, hogy azért ne menjen a gyerekük, mert elkapja a többitől, miközben mi próbáltuk megértetni velük, hogy nálunk is az a szabály, mint az iskolában, hogy tetűs, vagy fertőző gyerek nem jöhet a foglalkozásra. Szóval az IKSZ-es foglalkozás nem veszélyesebb, mint az iskola, de valahogy ezt nem tudtuk most elmagyarázni.

Szóval jó lenne, ha a családok jobban értenék, hogy miért fontos az IKSZ a gyerekeiknek. Ezt szerintem a koordinátorokon keresztül tudnánk elérni. Őket jobban kéne támogatnunk abban, hogy megtanulják, hogyan győzzék meg a többi szülőt.

MZS: Egy kérdés a jutalmazásról. Nem gondolod, hogy mégis kellene valami plusz motiváció, hogy a szülők leküldjék a gyereket? Ha kapna nálatok uzsonnát, akkor esetleg szívesebben küldenék a szülők?

JZ: Matricát kapnak nálunk a gyerekek. Nem minden csoportban kötelező matricát adni, van ahol nincs rá szükség. Van ahol nem volt rá igény, nem vezették be, és mégis lelkesen lejárnak a gyerekek.

Igazán átgondolt jutalmazó rendszerünk nekünk sose volt, így nem tudom, az hogy működne, de valahogy én nem hiszek benne. Ha tárgyakkal jutalmazunk, akkor az nem fenntartható, hisz az folyamatos költséget jelent. De egyébként is nekünk az a célunk, hogy azért jöjjenek IKSZ-es foglalkozásra, mert jó kirakni a puzzle-t az önkéntessel, vagy jó lerajzolni magukat és beleírni a jó tulajdonságaikat. És szerintem nálunk működik, hogy lejönnek a gyerekek a foglalkozásokra, magáért a foglalkozásért.

Persze nem azt mondom, hogy szuperül és motiváltan végigjátsszák az egy órát a gyerekek. Gyakran egy öt perces játék is siker. Pont tegnap voltam egy olyan csoportban, ahol 8 év körüli kisfiúk vannak, és azért az még nekem is kemény volt. Ott a hat gyerek hatfelé ugrált. Szerintem nincs az a pedagógus, aki összeszedi őket. Vagyis hát egy szigorú iskolai környezetben lehet, hogy leülnek egy rövid időre, de nálunk a konténerben (a foglalkozások egy konténerházban folynak a telep szélén) érzik, hogy mi inkább barátok vagyunk, mint szigorú tanárok. De szerintem ez rendben van. Lassan haladunk így a gyerekekkel, hisz csak heti egyszer-kétszer találkozunk velük, és akkor is nagyon hullámzó, hogy milyen hangulatban vannak. De nekem a lassú haladás is haladás. Az elején azt se tudták, hogy mi az a társasjáték, és mi az, hogy vannak szabályok. Pár hónap múlva már tudnak negyed órán keresztül szabályokat betartva játszani. Ez mindenképp eredmény. És 5 év múlva, ha 5 évig minden héten jár foglalkozásra, annak biztosan lesz komoly hatása.

Én mindig azzal biztatom az önkénteseket, hogy ha 10 feladatból egyet sikerült megcsinálni, azzal is legyenek elégedettek. Fontos, hogy ne érezzék, hogy az az elvárás feléjük, hogy 15 hét alatt meg kell váltaniuk a világot. Ez egy folyamat, és ők is ennek a folyamatnak a részei. Ráadásul ennek a folyamatnak az elején vagyunk még mindig, és ők ehhez hozzátesznek, de a végeredményt nem biztos, hogy fogják látni.

MZS: De szerinted mi lehet az irányadó az önkéntesek számára?

JZ: Szerintem elég annyi, hogy legyen jelen. Úgyis saját belátásuk szerint, lelkiismeretesen készülnek mindenféle játékkal, és amikor nem sikerül egy játék, vagy összeverekednek a gyerekek, akkor úgyis csak az egyéniségük szerint tudnak reagálni Erre nem lehet előre tanácsot adni. Az a fontos, hogy ne keseredjenek el, ha valami nem sikerül, és ne veszítsék el a motivációjukat.

Korosztály szerint játékok, témák, készségfejlesztő feladatok nagy tárházából válogathatnak most már az önkéntesek, és ez nagy segítség, amikor egy foglalkozásra készülnek.

MZS: Milyen a jó IKSZ önkéntes támogató szerinted? Sorolj fel pár fontos alaptulajdonságot!

JZ:

• Legyen jó a konfliktuskezelésben. Sokszor van verekedés, veszekedés, és azt fontos, hogy tudja kezelni.
• Rugalmas legyen. Néha 10 feladatból csak hármat van lehetőség megcsinálni, néha 6 gyerekből csak 2 jön el, de ez oké, és rugalmasan kell hozzáállni.
• Találja meg a hangot a gyerekekkel (de az IKSZ-esekkel is és a koordinátorral is).
• Tudjon együttműködni.

Érdekes módon a tanárképzős hallgatók nem rendelkeznek jobban ezekkel a tulajdonságokkal, mint a többiek. A készségfejlesztési célokat is ugyanúgy megérti minden egyetemista, és szerintem szem előtt is tudja őket tartani. Az viszont nagyon fontos, hogy sokszínűek legyenek az önkéntesek, és ne csak tanárképzősök jöjjenek.