A gyerek nem azért rossz, mert rossz akar lenni

Gruber Andrea a Pressley Ridge Magyarország Alapítvány igazgatójaként súlyos magatartás-, érzelmi és beilleszkedési zavarokkal küzdő fiatalok és családjaik támogatásán dolgozik egy speciális módszertan segítségével. A tanulás és a tanítás központi szerepet játszik az életében. Kutatási és mostanában a fő érdeklődési területe a humán szolgáltatási modellek kultúrák és országok közötti átültetése. A témával PhD fokozatot szerezett nemzetközi fejlesztés és közigazgatás szakon a Pittsburghi Egyetem Közigazgatás és Nemzetközi Kapcsolatok karán.

Matolcsi Zsuzsa: Elmondanád, hogy mi a te ügyed, amiért dolgozol?

Gruber Andrea: Magamról fogok beszélni, de ezt most már nehéz szétválasztani a Pressley Ridge Magyarországtól, vagy egyáltalán a Pressley Ridge-től. Ahogy mi dolgozunk, annak az az egyik alapja, hogy az ügy és azok az elvek, értékek, amik mentén dolgozunk, most már mindenkinél ott vannak. Nyilván küzdelmes dolog volt, amíg eljutottunk oda, hogy mindenki átvette ezt, azaz nem átvette, hanem átdolgozta magán az elveket és értékeket.

Ha bemegyünk egy intézménybe, akkor ott is az az alap, hogy kimondjuk a közös értékeket, megfogalmaztatjuk azokat. Gyakran mondják, hogy ezt ők tudják, ne húzzuk vele az időt, de amikor kérjük, hogy mégis mondják el, akkor az egyik ezt mondja, a másik azt. Fontos, hogy ezek időről időre kimondódjanak, vagy újrafogalmazódjanak, vagy újra megerősítést kapjanak.

Szóval inkább a Pressley Ridge-ről fogok beszélni, ami részben én is vagyok. Mert megint hangsúlyozom, hogy milyen büszke vagyok arra, hogy a kollégákkal úgy gondolunk az elvekről és az értékekről nagyon hasonlót, hogy azt nem én kényszerítettem rájuk, hanem a közös munka során bennük is ezek fogalmazódtak meg, magukévá tették őket, és ha ők beszélnek erről, akkor többé-kevésbé ugyanazt mondják, ugyanazokat emelik ki, mint én.

MZS: Van szerinted módszertana annak, hogy egy szervezetben, hogyan alakuljon ki ez a közös szemlélet, hogy tudjon mindenki a közös értékek és alapelvek mentén dolgozni?

GA: Hát igen, ez elég nehéz. Azért azt tudni kell, hogy én olyan vezető vagyok, aki nagyon ragaszkodik az elveihez, ami egyébként a Pressley Ridge esetében a Re-ED alapelveket jelenti.

Az elején tartottunk saját magunknak Re-ED képzéseket vagy alkalmakat, ahol a Re-ED-et elővettük, beszélgettünk róla. Időről időre újra elővettük, újrabeszéltük a pontokat. A szervezetfejlesztős folyamatunkban is ezek mentén dolgoztunk. Folyamatosan ott van tehát a figyelmünk középpontjában, és amikor azt érezzük, hogy valami nem úgy megy, mint szeretnénk, akkor elővesszük és megnézzük, hogy az alapelvekhez képest most hogyan is állunk, és mit csinálunk.

A másik „módszer”, hogy nálunk mindenkinek van szupervíziója, ami nem az esetfeldolgozós meg a lelkünkön könnyítős szupervízió, hanem szakmai szupervíziónak hívjuk, ami arra vonatkozik, hogy az adott munkatárs hogyan végzi a munkáját. Tehát nagyon sok lehetőség van a reflektálásra. Ezeken a szupervíziós alkalmakon előkerülnek az alapelvek is, hogy azok mentén nézzük meg, hogy valaki konkrétan egy adott helyzetben hogyan reagált vagy cselekedett.

MZS: Eltértünk az előbb az ügytől, amiért dolgozol. Térjünk vissza rá!

GA: Az ügy az a rosszgyerek, így egybe írva. Nagyjából egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg ez a szóösszetétel. Abból fejlődött ki, hogy azokról a gyerekekről beszélünk, és az az ügyünk, akiknek nehéz a viselkedését tolerálni, ezért nehéz kezelni őket, és ezért szeretni is nehéz őket. Azokkal a gyerekekkel foglalkozunk, akik valamilyen módon zavart okoznak a környezetükben. Mi abban hisszük, hogy azzal a hozzáállással és azokkal a módszerekkel, amiket mi alkalmazunk, tudunk segíteni nekik. Kicsit megszelídíteni szeretnénk őket, segíteni nekik olyanokká válni, akiket a többiek, a környezetük, az iskolájuk, a családjuk így el tud viselni. Persze nem lesznek szuper, angyal gyerekek, de a környezetük már nem fog félni tőlük.

MZS: Hogyan lett ez az ügy a te ügyed?

GA: Hetedikes korom óta gondolom, hogy szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Így akkor ifivezető lettem, ami inkább szabadidős programok meg táborok szervezését, vezetését jelentette. Aztán jött a Zabhegyező Egyesület, ami szintén a tavaszi és a nyári szünetben, meg hétvégeken szervezett programokat. A rosszgyerek ügy akkor lett, amikor a Pressley Ridge-dzsel találkoztam. Nem a rosszgyerek miatt kezdtem el csinálni, hanem azért mert az a szemlélet, ahogy a Pressley Ridge-nél dolgoztak, az nagyon-nagyon hasonlított arra, amit én a 80-as években ifivezetőként magamnak leszűrtem abból, hogy hogyan dolgozom én a gyerekekkel.

Egyik ilyen „hogyan” az az, hogy odaadom a gyereknek a felelősséget. Például, amikor a 80-as évek végén én lettem a csoportvezető, és két fiatalabb ifivel dolgoztam együtt, akkor elkezdtük azt a gyakorlatot, hogy az esti programok meg a tábori programok közül nagyon sokat a gyerekek csináltak meg egymásnak. Persze ne úgy képzeld ezt el, hogy egy ötödikes gyerek magától csinál egy vetélkedőt másik negyvennek. Előbb a nagyobbak, akiknek kedve volt, vállaltak programot, amibe aztán a kisebbek is becsatlakoztak. Azokkal az ötödikes gyerekekkel mi vezetők nagyon sokat dolgoztunk, hogy képesek legyenek, hogy meglegyen a bátorságuk odaállni a csoport elé, átbeszéltük, hogy a vetélkedő hogyan is nézzen ki. Ez így egyszer csak elkezdett működni. Tehát az egyik az az, hogy ott van a gyereknél a felelősség. A másik, a közösségért vállalt felelősség: együtt vagyunk negyvenen a csoportban, és mindenki felelős a másikért. Nemcsak beszélünk róla, hanem tényleg olyan működést vagy csoportkultúrát kell kialakítanunk, amiben ez meg tud valósulni. Nekem nagyon szép emlék erre, hogy az is előfordult, hogy amikor egy nyolcadikos fiút küldtünk a postára egy csomaggal, akkor nem a nyolcadikos haverját hívta magával – mert választhatott valakit, hogy kivel menjen -, hanem egy negyedikes kislányt. Be merte vállalni, mert olyan volt a csoport, hogy neki ez a kisebb gyerek is a barátja, és ezt ki is mutatja. Sok példa volt rá, hogy kiálltak egymásért a gyerekek, akár felnőttekkel szemben is.

A Pressley Ridge-nél is a csoportereje a lényeg. Olyan csoportkultúrát alakítanak ki, ahol már nem a felnőtt mondja meg, hogy (sarkítok megint) jól kell viselkedni, hanem a gyerekek mondják egymásnak, hogy ha te most így viselkedsz, akkor annak az lesz a következménye, hogy mi, az egész csoport nem csinálhatunk ezt vagy azt. Tehát tudatosan kell kialakítani, hogy az egyéni viselkedéseket már a csoport tudja kezelni. A kamaszoknál a kortárs csoport hatása sokkal erősebb, mint bármelyik felnőttnek a hatása. Ez a másik: a csoport erejét kell kihasználni a pozitív fejlődés érdekében.

MZS: Korosztály szempontjából kikkel dolgoztok?

GA: Inkább felső tagozatosokkal, és középiskolásokkal, 10-20 évesekkel. Mert a sokkal fiatalabb gyerekeknél nem jellemző, hogy ők már több intézményt megjártak. 10-12 éves korban kezd látszani az, hogy nem tud a rendszer mit kezdeni a gyerekkel. A tanodánkba jött egy olyan ötödikes gyerek, aki addigra már a kilencedik iskolájába járt. Óriási előrelépés, hogy ez a gyerek meg tudott ragadni abban az iskolában, ahol mi csináljuk a tanodát, és nem ment el most már a második tanéve.

Tehát mi a korosztályt is leszűkítjük, nem dolgozunk minden gyerekkel. Abban is szűkítünk, hogy nem próbálunk minden gyereken segíteni, nem próbálunk minden gyereket megmenteni, hanem azt mondjuk, hogy mi a magatartászavarral akarunk foglalkozni, mert ott van a mi szaktudásunk. Nem kezdünk el például fogyatékos gyerekekkel foglalkozni, mert az nem a mi kompetenciánk, vagy nem foglalkozunk drogos gyerekekkel. Azt látom sok intézménynél, akik nagyon jó és nagyon befogadó szemlélettel dolgoznak amúgy, de azt csinálják, hogy ha egy gyereknek nem segít senki, akkor ők befogadják és foglalkoznak vele. Így aztán egyszerre próbálnak gyengén látókkal, autistákkal, magatartászavarosokkal, fiatalkorú bűnelkövetőkkel és még mozgássérültekkel is foglalkozni. Ez így túl tág skála, mert mindegyikhez kellene speciális szaktudás.

Persze mi is tágan értelmezzük a magatartászavart. Nem az a magatartás zavaros gyerek, akinek a szakértői bizottságtól erről papírja van, hanem a mi értelmezésünkben az a magatartászavaros gyerek, aki olyan viselkedésmintákat produkál, amit a környezete nem tud tolerálni. Az mindegy, hogy mitől van a viselkedészavar, attól hogy mondjuk tanulásban akadályozott vagy tanulási nehézsége van és ennek a frusztrációja jön ki, vagy otthon a családban válnak a szülők, és annak a frusztrációja jön ki a magatartásban, mert mi kifejezetten a magatartással dolgozunk.

MZS: Közvetlenül a gyerekekkel dolgoztok vagy a pedagógusokkal?

GA: Nekünk az az álmunk, hogy a mi szakembereink, a Pressley Ridge munkatársai, közvetlenül dolgozzanak gyerekekkel. És van is ilyen programunk, a salgótarjáni csoport ilyen, illetve a Tanoda a Molnár Ferenc Általános Iskolában. De csináljuk azt is, hogy bemegyünk iskolába, gyerekotthonba, diákotthonba, azaz már működő intézményekbe, és az ott dolgozó felnőtteket, nevelőket készítjük fel arra, hogy ők hogyan dolgozzanak a gyerekekkel. Nyilván könnyebb, ha a mi embereink foglalkoznak a gyerekekkel, mert akkor nem kell szemléletet formálni. A munkatársaink eleve közel érezték magukhoz a Pressley Ridge szemléletet. És a gyerekeket is nagyon szeretik, gyakran mondják rájuk, hogy „olyan cukik”, pedig ha egy átlagos ember meglátja ezeket a gyerekeket az utcán, akkor biztos, hogy nem az az első gondolata, hogy ezek a gyerekek „milyen cukik”, hanem hogy jaj, megvan-e a pénztárcám.

MZS: Mi a módszer lényege a hozzáálláson túl?

GA: Van egy úgynevezett Magatartás Módosító Menedzsment Rendszerünk, ami sok módszertani elemből tevődik össze. Először azonban beszélek egy kicsit az alapokról, az elvekről, értékeinkről, mert a rendszerben minden intervenció ezeknek valamelyikére épül vagy ezekhez kapcsolódik. A Re-ED (Reeducation of emotionally disturbed children) módszert használjuk, amit arra találtak ki és állítottak össze, hogy megtanítsuk a gyerekeket arra, hogy a saját magatartásukat tudják kezelni, olyan szinten, hogy az nem okoz zavart a környezetben. A Re-ED-nek 12 alapelve van. (Lásd alább). Ha ezeket meghallja az ember, akkor azt szokták mondani, hogy „ó, persze, igen”, mindenki bólogat, hogy hát igen, így kell a gyerekekkel foglalkozni, és tényleg nem ez a spanyolviasz. Ilyenek vannak benne például, hogy a jelenre kell koncentrálni. Fontos tudni és akár kezelni egy 10 évvel ezelőtti traumát, ami a gyerekkel történt, de szerintünk a legfontosabb azzal foglalkozni, ami most van vele. Ha most üti meg a szomszéd nénit, akkor azzal kell valamit elég sürgősen kezdeni.

Ehhez kapcsolódóan egy másik alapelv, hogy az intelligencia tanítható, ami nem feltétlenül az IQ-nak a növelésére vonatkozik, hanem arra, hogy te egy adott helyzetben a saját és a többiek szempontjából is a legokosabb döntést hozd meg, azaz a nénit ne megüsd, hanem valamilyen más helyettesítő módon fejezd ki a frusztrációdat. Ez a viselkedés helyettesítése, tehát, hogy a negatív viselkedés mintákat valamilyen pozitívval helyettesítjük. Ez is alapvető.

Ilyen alap még az ökológiai szemlélet. A gyereket a környezetével együtt nézem. Nem elég a gyereket „megjavítani”, hanem a környezettel is dolgozni kell. Nagyon fontos alapelv nálunk, hogy a szülőket bevonjuk a munkába, mert úgy tartjuk, hogy a szülő a saját gyereke legjobb szakértője. Lehet, hogy nem olyan módon szereti a gyerekét, ahogy mi középosztálybeliek elvárnánk, vagy ahogy mi gondoljuk, hogy hogyan kell egy gyereket jól szeretni. De nem akar rosszat a gyerekének, sőt a legjobbat akarja, és ezért hajlandó is tenni.

A szülők bevonása nagyon hosszú folyamat, mert a szülők azt szokták meg, hogy a legtöbbször csak azért akarnak velük beszélni az iskolában, mert a gyerek megint valami rosszat csinált. Egyébként már a szülőnek saját magának is rossz tapasztalata van az intézményrendszerrel, tehát eleve nem szívesen jön be az iskolába. Ezért mi kimegyünk a családokhoz, és arról beszélünk, hogy itt vagyunk és mi is segíteni akarunk az Ön gyerekének, gondolkodjunk együtt, dolgozzunk együtt. Nyilván egy egész folyamat, míg egy szülő el tud odáig jutni, hogy a bizalmat érez.

A következő alapelv az, hogy a bizalom elengedhetetlen. Időbe telik, amíg kiépül. Ki kell épülnie egy olyan kapcsolatnak, amire alapozva már elkezdheted a „terápiás munkát”. Mert amit mi csinálunk, az egy fajta terápia. Nem a terápia klasszikus értelmében, amikor pszichoterápiára gondolunk, de tudunk segíteni és tudjuk, hogyan lehet „meggyógyítani” ezeket a gyerekeket. A Tanodában volt olyan, hogy egy gyereknek azt tudtuk mondani, hogy neked már nincs szükséged rá, hogy a Tanodába járj.

Mindez a szakember tudatosságáról is szól. Nyilván minden gyereknek jó, ha pozitív figyelmet kap, és támogató közegben van, de a gyerekek természetes közege az iskola és az iskolában elérhető közösségek, szakkörök. A gyereknek ott kell beilleszkedni és működni, és ha az sikerül, akkor neki ott a helye, és nem kell olyan speciális helyekre járnia, mint a Tanoda. A kollégáimon is érzem, meg más szervezeteknél is látom, hogy van ez a tyúkanyó effektus, hogy Jancsikának olyan jó itt nálunk, és itt hogy szeretjük, és ez igaz, de ez a gyerek előbb vagy utóbb el fog kerülni tőlünk. Nekünk az a dolgunk, hogy arra készítsük fel őket, hogy ha mi nem leszünk ott, akkor is meg tudja állni a helyét és tudjon valamilyen módon pozitívan létezni, boldognak lenni.

Tehát az is elv, hogy nem arra készítjük a gyereket, hogy nálunk jól viselkedjen, és nálunk jól legyen, hanem arra, hogy amikor kimegy a Tanodából és bemegy a boltba, akkor is tudjon úgy viselkedni. Vagy ha elmegy az orvoshoz, és ott hátrányos megkülönböztetés éri, mert ő roma, azzal tudjon mit kezdeni. Ha ilyenekre nem tanítom meg, akkor nem segítek neki. Megint hangsúlyozom, hogy ez nagyon nagy tudatosságot igényel a szakembertől, az adott nevelőtől vagy csoportvezetőtől. Hogy folyamatosan arra tudjon koncentrálni, hogy mi a hosszú távú cél, mit akarok a gyereknek tanítani.

Ilyen tudatosság részünkről például a Tanodában, hogy ha van egy külső program, állatkert, múzeum, akkor oda a gyerekeknek be kell jelentkezni. Van egy jelentkezési lap, azt odaadjuk, megmondjuk, hogy mikorra kell visszahozni. Nyilván elsőre a gyerek nem hozza vissza a papírt, elveszíti, elfelejti. Nagyon hosszú ideig tartott, mire el tudtuk azt érni a kollégákkal, hogy ilyen esetekben ne mondják, hogy na sebaj, azért jöjjön, mert az állatkert milyen nagy élmény. Ilyenkor mindig azt kérdezem, hogy jó, de mit akarunk tanítani a gyereknek, mi a célunk. Az, hogy jöjjön el az állatkertbe és kapjon egy jó élményt, vagy az is a célunk, hogy megtanítsuk, hogy van felelőssége, és ha egy papírt vissza kell hozni, akkor azt vissza kell hozni. A munkahelyén majd, ha azt mondják, hogy figyelj, ezt hozd vissza, mert különben nem kapsz családi pótlékot, akkor ott majd nem lehet elveszteni, meg elfelejteni. Szóval, nekünk ezt kell mérlegelni. És ha ezt kommunikáljuk a gyereknek, és úgy is tanítjuk, akkor igenis megtanulják, és elkezdenek ezek a hosszabb távú, a megküzdéshez szükséges stratégiák beépülni. Persze ez nehéz, mert az elején nemet kell mondani, pl. arra, hogy ha nem hoztál jelentkezési lapot, akkor most nem jössz az állatkertbe, ugyanakkor a gyerek gyorsan megtanulja, hogy ha szeretnék valamit, akkor saját felelősségem van a dologban.

MZS: A szülők bevonásának mi a célja?

GA: A gyerek gyakran azért nem tud funkcionálni az iskolában, mert a családból rossz mintákat hoz, és mert a szülő nem támogatja a tanulásban, sőt mivel a szülőnek is rossz élmény volt az iskola, ezért konkrétan megengedi a gyereknek, hogy ne járjon iskolába. Ha a szülőt át tudjuk állítani a mi oldalunkra, és elérjük, hogy ne ellenséget, ellenfelet lásson bennünk, hanem szövetségest, akkor lehet a gyereket ugyanabba az irányba tolni. Hiába mondjuk az iskolában, hogy a tanulás a kilépés kulcsa, ha otthon nem ezt hallja, nem erősíti meg a szülő, akkor ez az otthoni hatás kioltja a mienket. Sokkal nehezebb a dolgunk tehát, ha nem húzzuk be a szülőt, hogy ő is ugyanazt vallja, mint mi. A legtöbb szülő el tud oda jutni, ahogy a tanodás szülők is eljutottak. Most már ők is azt mondják, hogy „Tanulj fiam, mert fontos”, és elkezdenek büszkének lenni a gyerekükre. Örülnek, ha 3-ast hoz és nem egyest, és az a gyereknek nagyon fontos.

Nyilván még jobb lenne, ha úgy dolgozhatnánk a szülőkkel, mint sok helyen Amerikában, hogy életvezetést tanítanak nekik, hogy hogyan kell ebédet főzni például. Ott ki tudott épülni erre egy rendszer. Magyarországon itt még nem tartunk. Amikor egy kilencedik kerületi iskolában, a Dominóban működött a programunk, ott volt külön családi kapcsolattartó, aki 15 családdal dolgozott, és akkor meg lehetett csinálni, hogy valamennyire beléptünk a családok életébe, és tudtunk kicsit a szülőkkel is konkrétan dolgozni.

MZS: Térjünk vissza oda, hogy mondtad, hogy a „rosszgyerek” az ügy. Miért rossz egy gyerek? És mit lehet tenni a rosszgyerekkel, a rosszgyerekért?

GA: A gyerek nem azért rossz, mert rossz akar lenni, hanem mert ő ezt a reakciót tudja adni az őt ért környezeti hatásokra. De a rossz magatartásmintákból „ki lehet őt tanítani”, és megtanítani olyan magatartásmintákra, viselkedésmintákra, amik a környezetében nem okoznak már zavart. Ehhez kell a gyerekkel dolgozni, kell egy nagyon strukturált környezet. Sokkal strukturáltabb, mint amit mi gondolunk. Egy normálisan fejlődő gyerek napja strukturált, van ritmusa. Reggel felkel, reggelit kap, elviszik iskolába, a szülő elmegy dolgozni, délben ebédel, aztán hazaviszik, van vacsora, van esti mese és van a lefekvés. Azoknál a gyerekeknél, akikkel mi dolgozunk ez nincs meg, nem csak azt nem tudja, hogy mikor lesz a reggeli, hanem, hogy lesz-e egyáltalán reggeli. Sokszor a szülőnek nincs munkája, ezért akár nem is kell reggel felkelnie a családnak. Mire 12-13 éves korukra hozzánk bekerülnek, addigra már annyira mélyen berögzült ez a strukturálatlanság, hogy nagyon nehéz megtanítani őket a dolgok természetes menetére. Extrán strukturáltan kell velük dolgozni. Tipikusan 30 perces blokkokban dolgozunk, és ezt a rövid szakaszt is strukturáljuk. Van benne az elején tervezés, amikor megnézzük, hogy a következő 30 percben mi fog történni, mi kell ahhoz, hogy azt mi sikeresen csináljuk, és a 30 perc végén visszanézünk, hogy hogyan sikerült. 30 percenként tehát elvárásokat beszélünk meg, és megnézzük, hogy hogyan tudtuk azt megvalósítani. Olyan is van, hogy még kisebb egységekre bontjuk. Van, hogy azt is megnézzük, ahogy a teremből elmegyünk az ebédlőbe. Megnézzük induláskor, hogy mi kell ahhoz, hogy innen úgy jussunk el az ebédlőbe, hogy közben ne legyen fennakadás. Akkor a gyerekek elmondják a szabályokat. Például, hogy kettesével megyünk, normál hangon beszélgetünk, és nem lökdössük a másikat. Amikor odaérünk az ebédlőhöz, akkor megállunk és megnézzük, hogy sikerült-e. A gyerekek pedig mondják, hogy volt egy kis lökdösődés, meg a Karcsi lemaradt. Ez túlzottan aprólékosnak tűnhet, de csak ilyen apró lépésekben tudjuk az elmaradt szocializációt újraépíteni, pótolni. Egy pedagógus, aki normális fejlődésű gyerekekhez van szokva, persze könnyen gondolhatja, hogy egy 12 év körüli gyereknek ezeket már tudnia kell. Sajnos azonban ezeknél a gyerekeknél ez nem így van.

MZS: Jutalmazás is van minden blokk után?

GA: Általában, igen. Általában az értékelés része, hogy a gyerekek pontot kapnak.

MZS: Mire koncentráltok még a rosszgyerekek „tanításakor”?

GA: Az érzelmekre. Most olvastam valahol, „normális” körülmények között felnövő gyerekekről, hogy az egész pici gyerekeknél, a két éveseknél is milyen fontos, hogy a szülő segítsen beazonosítani az érzelmeket. Hogy kimondja, hogy „Te most dühös vagy és szomorú, mert a nagyi elment, és szerettél volna még játszani vele, és én is szomorú vagyok, mert szívesen beszélgetnék még a nagyival”. Fontos, hogy oda tegyük a címkéket egész pici gyerekeknél is, segítsünk nekik megnevezni az érzelmeiket. Mivel viszont a mi kamasz gyerekeink fejlődéséből kimaradt ez a dolog, segíteni kell nekik beazonosítani érzéseket. Jó példa erre a nehézségre, hogy abban a kilencedik kerületi iskolában, ahol dolgoztunk, a gyerekek egyetlen kifejezést ismertek arra, hogy ők frusztráltak, aggódnak valamiért, félnek, rossz nekik. Ezt ők úgy fejezték ki, hogy: „Szétb@ az ideg”. Elkezdtünk azon dolgozni, hogy ez most mit jelent. Azért vagy ideges, mert apádat elvitték a rendőrök éjszaka, és most aggódsz miatta, vagy a dolgozattól félsz stb. Odatettük a címkéket. Egy átlagos pedagógus nem gondolja, hogy egy 13-14 évesnél ez feladat. Közben pedig igen.

Fontos még, hogy a gyerek környezetével is együtt dolgozunk, és ez nem csak a család és az iskola rendszere. Gyakran van az iskola körül más intézmény is, ami éppen benne van a képben. Sokszor a gyereknek rendőrségi ügye van. Volt olyan, hogy egy 16 éves ötödikes (!) gyerekkel az volt az iskola legnagyobb problémája, hogy a János vitézt nem hajlandó megtanulni. Amikor mi odamentünk és megnéztük a gyerek esetét, azt találtuk, hogy a gyereknek két futó rendőrségi ügye van. Nyilván nem az volt a legnagyobb problémája, hogy a János vitézt megtanulja. Hozzá kell tennem, hogy az iskola nem is tudott az ügyekről, de ez akkor se jó így. Elengedhetetlen a gyerekeknél az egész környezet feltérképezése.

Kétfajta terápiában hiszünk: az egyik, amit a mi módszerünk nyújt, de azért fontos természetesen a korábbi élmények feldolgozására irányuló terápia is. Az nem elhanyagolható, és azzal foglalkozni kell. Ha a gyereknek szüksége van pszichológiai vagy pszichiátriai ellátásra, akkor azt meg kell, hogy kapja. Ilyenkor bevonjuk a megfelelő szakembereket.

Egy gyerek alapos felmérése onnan indul, hogy átgondoljuk több területen, hogy hol áll. A területek: a család, az iskolai teljesítmény, a társas kapcsolatok, a drog, alkohol, tehát a szerhasználat, és a környezet. A környezet alatt azt értem például, hogy ha megnézzük, hogy egy gyerek, miket lát, amíg hazaér a buszmegállójától a lakásáig, akkor észrevehetjük, hogy neki bizony a helyi drogos főutcán kell átmennie minden nap, és ezért naponta látja a földön fekvő belőtt embereket. Ez nyilván kockázati tényező.

Korábban mondtam, hogy milyen fontos a szakember tudatossága. Ezt kiegészíteném azzal, hogy mi úgy hisszük, hogy a szakember maga az intervenció. Mert lehet bármilyen jó a módszertan és a módszerek, ha a pedagógus, tanár, nevelő nem úgy reagál a gyerekre vagy nem támogató az attitűdje, akkor nem fog működni a módszer. Ezért nagyon fontos, hogy az itt dolgozó szakemberek folyamatosan kapjanak képzést és szupervíziót. Ezt nem lehet megkerülni. A szupervíziót, úgy szoktuk megoldani, hogy a saját közvetlen főnökével mindenkinek minden héten van fél órája, amikor kifejezetten a szakmai célokról beszélgetnek. Lehet az egyik célja vagy éppen nehézsége valakinek, hogy elég jól és sokszor adjon pozitív visszajelzést a gyerekeknek. Ebben az esetben ezen dolgoznak a felettesével, aki akár be is megy egy-egy foglalkozásra, és megnézi azt ilyen szemmel.

MZS: Milyen a jó szakember?

GA: Hiteles, tisztában van saját magával, saját határaival, reflektál saját magára, és egyébként pedig jól van, teljes ember. Ha valaki nincs jól, az úgy nem tud a gyereknek segíteni. Fontos, hogy a nevelők saját maguk esetében is fel tudják ismerni, ha segítségre van szükségük.

MZS: Utolsó kérdésként a PhD témádról kérdezlek, mert szerintem nagyon fontos terület a tied. Összefoglalod a lényegét nekünk?

A disszertációmban azt néztem, hogy hogyan lehet humán szolgáltatási modelleket átültetni egyik közegből a másikba úgy, hogy az megmaradjon, gyökeret eresszen az új környezetben is. USA-ban ezt úgy hívják, hogy ’implementation science’. Abból indultak ki ők is, hogy általában az történt a programoknál, amiket át akartak vinni egyik államból a másikba, hogy bár a módszerekre felkészítették az új szakembereket, de hiába, mégis csúnya bukás lett, nem eresztett gyökereket a program. Elkezdték nézni az okokat. Arra jutottak, hogy vannak a módszertannak úgynevezett kulcs elemei, milyen terápiát, protokollokat és milyen intervenciót használunk, mi a foglalkozások tartalma stb. Azonban ez mind nem elég ahhoz, hogy te sikeresen tudjál valamit „újra csinálni”, mert vannak a megvalósításnak is kulcselemei. És mind a kettőnek (tehát a módszertan és a megvalósítás kulcselemeinek is) működnie kell ahhoz, hogy az egyik helyen jól működő dolgot te át tudd vinni egy másik közegbe. A megvalósítás kulcselemeit jelenti a szakember (már eleve az, hogy hogyan választod ki), az ő hozzáállása, szemlélete és a felkészültsége. És ez alatt nem egy szakembert értek, aki a programot vezeti, hanem mindenkit, aki bekerül dolgozni a programba. Úgy értem, ahogy a Pressley Ridge-ről is meséltem az elején, hogy most már azok az alapelvek meg az értékek, amik mentén mi működünk, azok mindenkiben benne vannak. Ez az egyik kulcselem, hogy a szakember legyen úgy felkészítve és felkészülve, hogy amikor az adott helyzetben egyedül van, akkor is tudjon a szervezeti kultúra és értékek mentén cselekedni. Nem elég, ha ez csak a vezetőnél van meg. Ezt a győri iskolánk példája is mutatja, ahol az elején az igazgató mondta, hogy ezt a módszert kérik, kell nekik. 4 évnek kellett eltelnie kemény munkával ahhoz, hogy az összes embere magáévá tegye ezt a szemléletet, ezt a hozzáállást, azt hogy hogyan dolgozunk a gyerekkel. Hiába van például a krízis- intervenciós interjú, amit le kell folytatni a krízis után a gyerekkel, hiába működik jól ez a technika, ha az ember, aki leül a gyerekkel, azt sugározza, hogy te reménytelen vagy, meg nincs jövőd, akkor hiába vezeti le ezt az interjút, nem fog működni.

Ahhoz, hogy a szakemberek tényleg jók legyenek fontos, hogy hogyan választjuk ki őket, hogyan készítjük fel őket. Nem elég az, hogy megkap egy képzést, hanem segíteni kell neki, amikor elkezdi alkalmazni az újonnan tanultakat, majd egy idő után számon kell azokat kérni. Megint a krízis- intervenciót hoznám példának. Nem elég elvégezni egy képzést róla, hanem kell az intézményben egy rendszer, amibe illeszkedik, és ami tényleg elvárja, hogy minden krízis után legyen interjú. Többször volt olyan tapasztalatunk, hogy elvégzett egy tanári kar egy képzést, mert őszintén remélték, hogy megoldást kapnak egy problémájukra a gyerekekkel, de aztán vége lett a képzésnek, és a 40 tanárból egy kezdte el használni az új módszert. Mert nem volt hozzá rendszer, nem volt elvárás, hogy mostantól ezt alkalmazni is kell. A rendszerből kell fakadnia, hogy elvárás, hogy mindig csinálj interjút, és ha nem csináltál, akkor nem végezted rendesen a munkádat.

Alapelv még a működéshez, hogy kell egy támogató adminisztratív rendszer, amit az előzőhöz kapcsolódva az jelent, hogy követhető, hogy csináltál-e pl. interjút. Ez nem azt jelenti, hogy ha egyszer nem csináltál, akkor ki vagy rúgva, hiszen egy új készséget elkezdeni nehéz a felnőtteknek is, ezért nyilván van egy bizonyos időszak, amíg a nevelő belejön, tapasztalatot szerez, de utána elvárás, hogy ezt csinálni kell.

Időnként pedig rendszerszintű beavatkozásokra is szükség van. Hogyha azt látod, hogy valami nem működik, akkor arra rendszer szinten kell választ, megoldást keresni.

Sokszor azt gondoljuk, hogy elég a módszer, de nem elég. Mi a Pressley Ridge-nél nagyon sokat tettünk azért, hogy a szakemberek, akikkel dolgozunk, nagyjából hasonlóan kezeljenek problémákat, hasonló legyen a szemléletük.

A módszer és a szakemberek mellett még a menedzsment is nagyon fontos, vagyis az, hogy hogyan szervezzük a munkát. Például, hogy szupervíziót kell tartani, vagy hogy külső programnál 3 gyerekenként kell legalább egy felnőtt, ahhoz hogy a foglalkozás jól működjön.

Szóval, nem csak a mit számít, hanem a hogyan is. Például Bagon nem csak az számít, hogy korrepetálás vagy társasozás legyen, hanem az is, hogy hetente egyszer vagy többször hány gyerekkel hány felnőtt van, hogy az önkéntesek hány órás felkészítést kapnak. Az is a modell része, hogy hogyan választom ki a szakembereket, mert tudom, hogy ilyen meg ilyen emberek kellenek. Az is, hogy az önkéntesekről kb. hány kontaktóra után lehet megmondani, hogy ő tényleg olyan önkéntes-e. Az is, hogy kell-e karizmatikus vezető.