Egy csomó módszer ott van már a civil szervezeteknél, csak mernünk kéne beemelni őket az iskolába

Csovcsics Erika magyar–angol és multikulturális nevelés szakos tanári, valamint szociológus végzettséggel is rendelkezik. Tíz éven keresztül az 1994-ben létesített, alapítványi fenntartású Gandhi Gimnáziumot vezette Pécsett, amely Magyarország és egyben Európa első roma nemzetiségi, érettségit adó intézménye. A gimnáziumban eltöltött évek alatt a gyakorlatban számos tapasztalatot és ismeretet szerzett a hátrányos helyzetű és eltérő szociokulturális hátterű gyerekek tanításáról, kiváló kollégák társaságában. Az elmúlt két évben a Pécs-Somogyi Általános Iskolában alakított ki mintaértékű oktatási szisztémát.

Matolcsi Zsuzsa: Mi a te ügyed, Erika?

Csovcsics Erika: Nekem elég rég óta az lett az ügyem, hogy azokkal van dolgom, akik nem illeszkednek valami miatt a rendszerbe, az oktatásba például. Azokkal, akiknek megy a tanulás, azokkal nem tudok mit kezdeni, valószínűleg nem is dolgoznék „sima” iskolában. A „másmilyen” gyerekekkel vagyok szívesen.

Amikor lediplomáztam, nem is akartam tanítani, nem éreztem tanári elhivatottságot. Aztán ahogy körbenéztem, láttam, hogy nem is olyan egyszerű mást csinálni, mint az ember végzettsége. Egy budapesti általános iskolában dolgoztam fél évet, de elmenekültem. Aztán három évig tanítottam felnőtteket nyelviskolában, és az nagyon jó volt, azt szerettem csinálni. Utána egymás után jöttek a gyerekek, kétszer félévet voltam egy-egy gimnáziumban közben, és kész, ennyi időt töltöttem a „normál” oktatási rendszerben. Utána már a Gandhi Gimnázium jött. Most már tudom, hogy vagy hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozom, vagy nem az oktatásban. Ez azért is van, mert engem sosem a tantárgy érdekelt, hogy hogyan tanítsak meg egy tananyagot, hanem engem mindig a gyerek érdekelt. Meg az a folyamat, amíg pedagógus kollégáimmal kitalálunk valami újat, vagy azon gondolkodunk, hogy mitől működnének jobban a dolgok. Persze nagyon fontos, hogy van sok-sok olyan tanár, aki a tantárgyak tanításában jó, csak nekem nem ez az elsődleges.

MZS: Elmondanád, hogy milyenek azok a gyerekek, akik nem illeszkednek az oktatási rendszerbe, és hogy miért nem illeszkednek?

CSE: Én úgy látom, hogy az oktatási rendszerekben húznak egy mércét, és akkor vannak, akik azt nem érik el, és ezeket hívja a rendszer hátrányosoknak. Nagyon fura, hogy megállapítunk egy szintet tanulási eredményekben, és akik alatta vannak azokat lemaradóként kezeljük, és mindenáron fel akarjuk őket tolni az általunk kijelölt vonal fölé. Én nem szeretem hátránynak látni, ha valaki másmilyen, vagy nem illeszkedik a rendszerbe, vagy nem úgy teljesíti az oktatási elvárásokat, ahogyan azt elvárják tőle. Nekem ezek a gyerekek olyanok, amilyenek. Hátrányosak onnan nézve, de innen nézve olyanok, amilyenek. 

Mindenképpen túl magasra van téve a mérce, és nem egyértelmű egyáltalán, hogy ezt a mércét kell megugrania egy gyereknek ahhoz, hogy boldoguljon majd az életben.

Igazából szerintem nem csak a vonal alatti gyerekeknek túl küzdelmes és kellemetlen az iskola, hanem nagyon sok más gyereknek is. Sok mindent túlerőltetnek a magyar iskolákban. Nincsenek erre jó kutatások, de én úgy érzékelem, hogy ez az oktatási rendszer 20-25%-nak jó csak.  

Nyugodtan lejjebb vihetnénk a minimum elvárást. Akkor sokkal több gyerek érezné, hogy sikeres, mert megfelel az elvárásnak, és a sikerélmény motiváció a gyerek számára. Azok, akik tehetségesek és jóval a minimum elvárás fölött teljesítenek, általában úgyis motiváltak, őket könnyebb plusz feladatokkal dolgoztatni, mint azokat, akik úgy érzik, hogy ők semmit se tudnak, mert mindig kudarcosak az elvárások teljesítésében.

Nem azt mondom, hogy 8 évig a 10-es számkörben maradjanak a gyerekek, de az biztos, hogy meg lehetne találni egy sokkal puhább elvárás szintet. És akkor lehetne különböző tehetségek mentén örvendezni a gyerekeknek, hogy ők milyen jók.

Ami még nem jó ezzel a mércével az az, hogy tantárgyakból, zömében adatokból méri a gyerekeket, azt nem nézi, hogy milyen emberek. És így se pozitívan nem értékelünk egy csomó készséget, se a fejlesztésével nem foglalkozunk, és ez nem jó.

MZS: A Gandhi Gimnáziumban meg tudtátok valósítani ezt a működést?

CSE: Igen. A legtöbb ott végzett gyerektől valóban kevesebb tárgyi tudást vártunk el, de nagyon jó és inspiráló környezetben teltek az iskolai éveik, jó emberekkel körülvéve. És mostanra látszik, hogy a legtöbbjük sikeres ember lett. Munkát is találtak, és más családmodellben élnek, mint a szüleik. 

MZS: És szerinted miért nincs több olyan iskola, mint a Gandhi?

CSE: A gyerekközpontú oktatás, a tantárgyak rugalmasabb kezelése nagyon nehezen megy a tanároknak. Nehezen fogadják el, hogy a tantárgyak tanítása csak egy eszköz a gyerekek nevelésében. Én hat évig tanítottam magyart egy osztályban, és az előírtnál sokkal kevesebb tananyagot tanítottam a gyerekeknek, de ebből semmiféle hátrányuk nem származott, sőt. 

MZS: Szerinted te miért tanítasz mást és máshogy? Mitől gondolkodsz és cselekszel szabadabban, mint sok más pedagógus?

CSE: Sokat számít, hogy milyen emberekkel voltam körülvéve. Én egy szakközépbe jártam, és volt egy csomó osztálytársam, aki egyáltalán nem volt jó tanuló, viszont én rendkívül okosnak, intelligensnek, bölcsnek láttam őket. És egyébként sikeresek is lettek az életben. Hamar észrevettem, hogy vannak emberek, akik a tantárgyi tanulás nélkül is baromi jófejek. Lehet, hogy attól más az értékrendem, hogy nem gimnáziumba jártam? Nem tudom. Sok magatartási problémás gyereket is láttam a szakközépben, akiket kirúgtak, pedig nagyon okosak voltak. Azok az érzések, amik ekkor voltak bennem, beívódhattak. Az eredmény pedig az lett, hogy a gyerekekkel együttlevés, az elfogadás, a bizalom, a képessé tevés fontosabb nekem, mint a tantárgy tanítása.

MZS: Két éve a pécsi Budai-Városkapu Iskolaközpontot vezeted, ami 4 általános iskolából áll. Közülük az egyik, a Pécs-Somogyi Általános Iskola lett a szíved csücske. Mesélj róla!

CSE: Egyre többet gondolkodom az integráció realitásán, miközben most minden ellene dolgozik. Az én kis somogyi iskolámba csak a helyi gyerekek járnak, nem elképzelhető, hogy a pécsi városi iskolákból idecsábítsunk gyerekeket, mert a városi iskolák is küzdenek a gyerekekért. Ez az iskola periférikus marad, és mi megpróbálunk programot csinálni azoknak, akik oda járnak, és nekik a legjobb iskolát próbáljuk csinálni. Számomra amiatt se reális az integráció, mert hogy ha azt nézem, hogy a somogyi kisiskolába járó gyerekeknek jó lenne-e, ha integráltan járnának Pécs városi iskoláiba, akkor gyakran úgy látom, hogy nem. Sok iskolába járok és direkt ilyen szemmel nézem, hogy milyen ott a hátrányos helyzetű gyerekeknek. És nem jó. Nálunk meg jó nekik, vagy legalábbis próbáljuk úgy csinálni, hogy jó legyen.

A legnehezebb talán az, hogy a Pécs-Somogyi Iskolában tanító tanárok körében egységes személetet alakítsunk ki, mert nem egy új iskolát kezdtem. Többen már régóta ott tanítanak, jópár tanárt pedig én hoztam az iskolába. Tudom, hogy nem könnyű, amit kérek. Nem könnyű eldönteni, hogy mennyi a minimum, amit elvárunk a gyerekektől. Mekkora hangsúlyt fektessünk a tantárgyi tudásátadásra, mikor van az, amikor már romboló az elvárás? Úgy látom, hogy azok a tanárok, akik próbálják tartani a tanmenetet, ugyanúgy nem tudják tartani, de feszíti, frusztrálja őket. Mégse merik azt mondani, hogy dobjuk el és találjunk ki teljesen szabadon egy iskolát. Sikerült 4-5 fiatal tanárt találnom, és nekik könnyebben megy ez a működés. Ők is tantárgyakban tudtak csak gondolkodni, hiszen az egyetemen ezt tanulták, de könnyebben rácsodálkoznak a más szemléletre, és kipróbálnak új módszereket.

Van egy idősebb kollégánk is, aki fantasztikus. És talán azért, mert a mai napig próbálkozik valami újjal, ha látja, hogy ami eddig bevált neki, az most nem működik. De persze leginkább azért jó tanár, mert megvannak a fontos alaptulajdonságai.

MZS: Mik ezek az alaptulajdonságok? 

CSE: Önbizalom, önuralom, önfegyelem. De az is nagyon fontos, amit az előbb mondtam, hogy ha látom, hogy valami nem működik egy gyerekcsoporttal, mert például az ötödikes természetismeret tankönyv szövege teljesen értelmezhetetlen számukra, akkor belátom, hogy addig ne várjak tőlük szövegértelmezést, amíg nem tanítottam meg őket az értő olvasásra. És lehet, hogy egy földrajz szakosnak is szövegértést kell tanítania ebben az esetben.

A Gandhiban a bejövő hetedikeseknek fél évig csak szövegértést, kommunikációt és matematikai logikát tanítottunk. 

MZS: Tudom, hogy még az elején vagytok a Pécs-Somogyi Iskola programjának, módszereinek kidolgozásában, de azért mondj egy pár elemet, ami biztosan benne lesz!

CSE: A páros tanítás például ilyen. Két pedagógus van bent a gyerekekkel, és így lehetősége van az egyikőjüknek személyes figyelemmel támogatni egy-egy gyereket. Ez ezeknél a gyerekeknél nagyon sokat számít.

A másik az epochális rendszer. Hogy 3 hetente váltják egymást a tantárgyak.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy alsóba mozgásterápiával is próbáljunk hatni az idegrendszerre, mert a tanulási nehézségeknek gyakran valamilyen idegrendszeri éretlenség az oka.  Nagyon jó gyógypedagógusunk van, aki jártas ilyen mozgásterápiákban, és csinálja is a gyerekekkel. Szerintem nélkülözhetetlen alapokat adunk a gyerekeknek, ha foglalkozunk ilyen módon is a képességfejlesztéssel.

Szóval tudom, hogy ez az iskola egy eltérő iskola, de úgy érzem, hogy ennek jogosultsága van. Amerikában vannak az úgynevezett charter schoolok, amik lényegében államilag finanszírozott magániskolák. Itt a tanárok eltérhetnek az állami iskolák tanmenetétől, szabadabban dolgozhatnak a hátrányos helyzetű gyerekekkel. Úgy tűnik, hogy nagyon sikeresek ezek az iskolák. Én is ilyen iskolát szeretnék.

Tudom, hogy ezzel az integráció ellen beszélek, pedig nem szeretnék, csak ahogy az előbb is mondtam, jelenleg ilyen, szegregált iskolát vezetek, és nem várhatom meg, míg megoldódnak az integrációt akadályozó problémák, mert addig ezek a gyerekek felnőnek számukra megfelelő oktatás nélkül.

Mindenkinek könnyebb lenne, ha ezek a gyerekekre szabott, eltérő programú iskolák legálisan működhetnének.

Ha nem szeretnénk, hogy 30 év múlva egy kettészakadt társadalomban éljünk, ahol nagyon sokan tanulatlanok maradnak, akkor el kell kezdenünk máshogy tanítani. Persze nem tudunk egyik napról a másikra változtatni, viszont mindenképp engedni kéne a helyi igényekre alapuló módszerek kipróbálását, mert ami most van, az biztos nem jó.

MZS: Te honnan tájékozódsz új módszerekről, honnan inspirálódsz?

CSE: A civil szervezeteknél, a tanodáknál nagyon sok innovatív módszer van, amit én nagyon szívesen látok. Persze nem mindig könnyű beépíteni egy iskolai környezetbe őket, mert például a tanodáknak az az egyik fő ereje, hogy olyan családias légkört teremtenek, ahol jó lenni. Ezt egy iskolában sokkal nehezebb elérni, de szerintem törekedni mindenképp kell rá. A tanodák a tanulási nehézségekkel is sokkal elnézőbbek tudnak lenni, és sikerélményt is könnyebben adnak a gyereknek. Ami nagyon jó, és mint mondtam, szerintem az iskoláknak is így kéne működniük. Nagyon sajnálom, amikor egy civil szervezet vagy tanoda fantasztikus jól támogat egy gyereket, de az iskolában mégse ér el sikereket a gyerek, mert olyan nagy a lemaradása az iskolai elvárásokhoz képest.

Amúgy pedig, igen, egy csomó módszer ott van már a civil szervezeteknél, csak mernünk kéne beemelni őket az iskolába. Ami úgy is működhet, hogy a tanárok tanulnak tőlük például társasjáték-pedagógiát, élménypedagógiát, tanulási nehézségek felismerését és kezelését, de az is jó, ha a civilek jönnek az iskolába, gazdagítva ezzel a gyerekek amúgy nagyon zárt világát.

Nekem is nagyon fontos a civilekkel való találkozás, mint például a DeMo-s találkozások, amikor együtt gondolkodunk, amikor olyan emberekkel vagyok együtt, akiknek a szakértelme és gondolkodása előbbre visz, akik között nincs féltékenykedés, hanem tényleg az ügyről és a megoldásokról tudunk beszélni.