A szeretet megváltoztatja a gyerekek viselkedését

Benkő Fruzsina közel 15 éves szakmai múlttal rendelkező szociális munkás. Elkötelezett híve az emberi jogoknak, az elnyomás ellenes szociális munkának és az átláthatóságnak. Az elmúlt évek tapasztalatai arra sarkallták, hogy saját programot hozzon létre, amelynek ő szabja meg irányelveit, amelyben szakmailag kiteljesedhet. Az InDaHouse projekt keretein belül több régi vágyát szeretné megvalósítani: roma közösségekkel, fiatalokkal, nőkkel és külföldiekkel végzett munka. Emellett mindig az motiválja, ha úgy érzi, hasznos, amit csinál és örökké tanulja, hogyan lépjen tovább és hívja életre a rengeteg kreatív ötletet, ami megszületik a fejében.

Matolcsi Zsuzsa: Mi a te ügyed, Fruzsi?

Benkő Fruzsina: Cigány gyerekek egyenlősége. Ami, abból a hitből táplálkozik, hogy mi az igazságos. Mély hitem, hogy mindenki egyenlő.

Szociális munkásnak tanultam, és sok irodalmat olvastam arról, hogy a szegregált oktatás miket okoz. Szakmai tudásom van arról, hogy a cigány gyerekeket hogyan teszi tönkre a magyar társadalom, az előítéletek, az intézményrendszerek működése, és az, hogy nem vagyunk nyitottak.

Évszázadok óta együtt élünk itt, például a cigányok is, a zsidók is, csak más a kultúránk. Fontos, hogy nyitottak legyünk egymás kultúrájára és elfogadjuk, elismerjük azt, de mindez nem lehet ok arra, hogy szegregáltan oktassuk a cigány gyerekeket, vagy hogy azok az erős előítéletek éljenek, amik meghatározzák ezeknek a gyerekeknek az útját.

Az, ami a tanárok fejében van arról, hogy ezekből a gyerekekből mi lesz, az gyakorlatilag azt eredményezi, hogy ezekből a gyerekekből tényleg az lesz.

Kutatások támasztják alá, hogy ha egy gyerekben nem hisznek, akkor tényleg nem is viszi semmire, és az is bizonyított, hogy ha egy gyerekben hitt valaki élete során, akkor az a gyerek nagyobb eséllyel tudta vinni valamire. Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert például a család nagyon fontos, ahogy a család működik.

A másik nehezítés, hogy a magyar intézményrendszerek nagyon eltávolodtak a szegénységben élő cigányságtól. A cigány gyerekek 70%-a lemorzsolódik a középiskola második évében. 2-5%-uk jut el az egyetemig.

Szerintem még az is nagyon szomorú hogy a munka és a továbbtanulás területén sincsenek saját álmaik ezeknek a gyerekeknek, egyedül az a szakma jut eszükbe, amit a legközelebbi szakiskolában tanulhatnak. Tehát a társadalom vagy a körülményeik eleve csak egy utat szabnak nekik. És ezekben a szakiskolákban ráadásul nagyon rossz minőségű az oktatás, valós oktatás gyakran nem is zajlik. Ezért sokat hiányoznak, nem tartják be a szabályokat, kipörögnek. Igazából minden olyan készségük ki van irtva, ami ahhoz kellene, hogy sikeresek legyenek az iskolában, és később az életben is.

Az is gyakori csapda a tanulásban, hogy a szülő nem tudja, hogy a gyereknek mekkora hiányosságai vannak, mert 3-as, 4-eseket kap az iskolában, ha van felszerelése és csöndben van az órán, de közben negyedikben még csak 10-es számkörben tud összeadni, és egy rövid mesére sem tud figyelni.

Perén azzal kezdtük, hogy nyáron a gyerekeknek szórakoztató, vicces szabadidős programokat szerveztünk, és a gyerekek jól érezték magukat. Azért kezdtünk ezzel, mert az alap probléma szerintem az, hogy ebben a faluban nem nagyon van lehetőség értelmesen tölteni a szabadidőt. Egy közösségi ház van, ahol próbálnak valamit nyújtani, programokat szervezni, de ez az összes lehetőség. Azt gondoltuk, hogy ha lemegyünk egy kétnapos játék sorozattal, az érdekelni fogja a gyerekeket. Ez a gyerekek egy részével sikerült is, főleg azokkal, akik nem élnek jó körülmények között, és amúgy is járnak a közösségi házba. Azokat a gyerekeket, akik jobb módú családokban nevelkednek, még nem nagyon sikerült elérni. Azok a szülők talán azt gondolják, hogy a gyerekeiknek nincs szüksége ezekre a programokra, vagy otthon számítógépeznek inkább, vagy elviszik őket kocsival máshova. Ez most az egyik cél, hogy megismerjük ennek a távolmaradásnak az okát.

Azért is kellett ilyen pár napos játékos programmal induljunk, mert kívülről érkeztünk. Nekem szakemberként volt egy ötletem, meg egy szándékom, hogy én mit szeretnék létrehozni, és megcsinálni, de én Budapesten születtem, itt nőttem fel, és igazán nincsen semmi vidéki kapcsolatom. Nem az történt, hogy ők azt gondolták, hogy: „hú, a mi gyerekeinknek milyen jó lenne egy kis szórakozási lehetőség”, vagy: „a mi gyerekeink sikeresebbek lehetnének az iskolában”, vagy:  „nincsen munkalehetőség a faluban, és fogjunk össze és csináljunk valamit”, hanem én mentem oda kívülről, és azt mondtam, hogy én azt gondolom, hogy itt nincs szórakozási lehetőség, és nincs munkalehetőség, és én szívesen segítenék abban, hogy ez megváltozzon.

Szerintem a közösségépítést nagyon nehéz így elindítani. Több iskola, felfogás van arra, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Azt a kritikát például megkaptuk, hogy nem a felnőttekkel kezdtük a kapcsolatfelvételt, nem lassan, fokozatosan felépítve kezdtük el a munkát, nem tisztáztuk a felnőttekkel, hogy akkor mit is csináljunk, és hogyan. Nekem nem a felnőttek az elsődleges fókuszom, hanem a gyerekek, ugyanakkor nyilván a gyerekekkel nem lehet a felnőttek bevonása nélkül foglalkozni. Meg hogyha én azt akarom, hogy ezek a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy önrendelkező felnőttek lehessenek, akkor ahhoz kell az, hogy ott legyen valami kapaszkodó a faluban vagy valamilyen minta arra, hogy mit is jelent az, ha valaki önrendelkező felnőtt.

Hosszú távú célunk, hogy több esélyt adjunk azoknak a gyerekeknek, akik ebbe a faluba születtek, mint amennyivel egyébként nélkülünk rendelkeznének. Vagyis azért, hogy ne éljenek annyira elszigetelten, mi kapcsolatokat, kreativitást, tudást viszünk a faluba. És akkor e mellett viszünk készségfejlesztést, és valami olyasmit, amitől jobban tudnak hinni a saját jövőjükben. Nem szeretném őket felcímkézni, hogy ők nem hisznek a jövőben, de azért eléggé egyik napról a másikra élnek, meg azzal küzdenek, hogy közmunka vagy nem közmunka, segély vagy nem segély.

A szegénység és a bizonytalanság szerintük is probléma. De azt nem értik még, hogy amit mi viszünk, az a középtávon, hosszútávon való gondolkodás. Ha azt mondom nekik, hogy készüljünk arra, hogy vállalkozzunk, az az ő számukra nagyon idegen, mert nem látják ennek a hasznosságát.

MZS: Problémának tekintik a szegénységet?

BF: Hát igen. A gyerekek inkább az unatkozást említik problémaként. Ezért a programunknak az elsődleges pozitívumát most abban látják, hogy amikor mi ott vagyunk, akkor nem unatkoznak.

A felnőttek a szegénységet, és a munkanélküliséget abszolút megfogalmazzák problémaként, viszont azt hiszem, hogy nem hisznek abban, hogy ezen lehet változtatni.

Emiatt amikor én felajánlottam, hogy dolgozzunk munkahelyteremtésen, abból eddig még mindig kihátráltak. Én most harmadszor megyek neki ennek a dolognak, és meglátjuk, hogy mi lesz. Két olyan ember van a faluban, aki elszánt és azt mondja, hogy hisznek ebben, és szívesen dolgoznak benne. Igazából vesztenivalójuk nincs, mert ott élnek elzárva mindentől, és nekik az jó, hogyha ezt megpróbálják. De ez csak két ember. A többiek még nem értik teljesen, hogy hogyan tudjuk felépíteni a közös társadalmi vállalkozásunkat, de egyre nyitottabbak és bevonhatóbbak.

A perei szülők szeretik a gyerekeiket és meg akarnak tenni értük mindent, de a szorongásuk a külvilággal kapcsolatban meggátolja őket abban, hogy a gyerekeiket arra ösztönözzék, hogy akár Miskolcig elmenjenek középiskolába. Pedig a perei panziós, aki a legsikeresebb ember a faluban, Miskolcra íratta a gyerekét, tehát elvileg látják, hogy az a siker titka. Félelemből sem viszik messzebb a gyerekeiket, meg azért se, mert nem biztos, hogy értik, hogy milyen is az a jó iskola.

MZS: Mi jelent számodra eredményt?

BF: Egyrészt már azok a kapcsolatok is, amiket odaviszünk, az, hogy odamegyünk és ezekre a gyerekekre csillogó szemekkel nézünk, már magában is nagyon nagy eredmény, nagyon sokat ad. Tudom, hogy ha ezt egy szociológus meghallja, akkor rosszul van, de ez akkor is számít. Engem is az vitt előre, amikor egy felnőtt csillogó szemmel nézett rám. Ez így van: ha hisznek benned, akkor te is hinni fogsz magadban.

Azt gondolom, hogy ma a Magyarországon működő nagy struktúrákat nyilván nem tudom megváltoztatni, mint mondjuk azt sem, hogy a cigány gyerekeket kipörgeti magából az oktatási rendszer. Az elsős vagy a 10-13 éves perei gyerekeket, nem biztos, hogy az InDaHouse projekt bent tudja tartani az iskolában, de abba viszont nagyon bízom, hogy a mostani babákat, illetve a mostani nagyobb gyerekek leendő gyerekeit majd igen.

MZS: Téged mi motivál?

BF: Engem az motivál, hogy kihozzam a szakmából a maximumot. Én szociális munkás vagyok, erre tettem fel az életemet, meg szeretném tudni, hogy mi a határa ennek a munkának. Meg szeretném tudni, hogy tényleg meg tudok-e változtatni negatív társadalmi folyamatokat jó irányba. És aztán majd 10 év múlva kiderül.

Persze ez mindenképp hosszútáv. Bárhol, ahol emberekkel dolgozik az ember, az első félév mindenképpen csak a beszoktatás időszaka. Attól nagy eredményeket még nem lehet várni. Legalább egy év kell, hogy tényleg elfogadjanak, ha elfogadnak egyáltalán. Addigra nagyjából megtalálod a helyed, meg a viszonyulásokat a csoporthoz, amelyikkel dolgozol. Aztán utána minél tovább csinálod, annál nagyobb a hatás, amit el tudsz érni, mert annál nagyobb a bizalom.

MZS: Miért éppen Pere?

BF: Budapesten már nagyon sok program van. Pere Miskolctól nem messze található kis falu. Olyan helyre akartam menni, ahova más nem megy, mert azt gondoltam, hogy bennem van energia, meg erő, meg elszántság ahhoz, hogy olyan helyen is csináljak valamit. Hajt az, hogy bebizonyítsam, hogy a reménytelennek tűnő helyzetek sem feltétlenül reménytelenek. Szerintem idő és elszántság kérdése, és nekem lesz igazam.

MZS: Mik a perei program elemei?

BF: Az egyik a koragyerekkori fejlesztés, ami remélhetőleg jó gyakorlattá válhat, csak most emberi erőforrásilag gyenge lábakon áll. 0-4 éves korban nagyon fontos a fejlesztés, sok minden akkor fejlődik ki az agyban, vagy nem. Még ha a faluban van is védőnő, aki csinál fejlesztő foglalkozásokat, a szülők és a gyerekek tipikusan nem mennek be ezekre a foglalkozásokra. A mi programunk meg házhoz megy. És olyan attitűddel megy házhoz az önkéntesünk, hogy mindegy, hogy milyenek a körülmények, azonnal megtalálja a közös hangot a szülővel és a gyerekekkel. A cél az, hogy fejlesztő játékokat játsszon a gyerekekkel, és megtanítsa, nemcsak az anyukáknak, hanem a nagyobb testvéreknek is, hogy miket érdemes csinálni egy babával, pl. hintáztatni. Remélem, hogy egy év múlva ez már úgy fog kinézni, hogy a közösségi házban hagyott eszközökért akkor is bemennek majd, ha nem vagyunk ott. Bizonyos játékokból csak egy van, ezeket viszi körbe az egyik önkéntesünk, és tanítja meg használni, és aztán a közösségi házban hagyja.  

A 6-18 éves korosztálynak a közösségi házban tartunk foglalkozásokat, a kezdeti havi egy hétvége helyett ma már kéthetente, illetve az iskolai szünetekben hosszabb időszakokban. Amikor jó idő van, általában a szülők is szoktak jönni a kisebb gyerekekkel, főleg délután. Délelőtt leginkább nagyobb gyerekek jönnek. Nekik készségfejlesztést próbálunk elbújtatni a foglalkozásokban. Több, mint egy éve járunk Perére rendszeresen.

Ma már a felnőttekkel is rendszeres az együttműködésünk, egyre több és több dologban fonódik össze a falu közössége az InDaHouse programmal.

MZS: Mit tekintesz sikernek?

BF: Tavaly, az őszi szünetben szerettünk volna megcsinálni egy több napos kerettörténetes foglalkozássorozatot, de nem sikerült, mert nem voltak rá vevők a gyerekek, és szétesett az egész. A téli szünetben viszont már meg tudtuk csinálni. A két szünet közötti foglalkozások eredménye, hogy ez sikerült, pedig akkor még sajnos csak havonta egy hétvégén tudtunk menni, de még így is fejlődtek a gyerekek az együttműködésben. Azóta folyamatosan olyan gyerekek nyílnak ki és ülnek le mondjuk társasozni, akikről azelőtt nem gondoltuk volna. Főleg a fiúk között van több ilyen.

MZS: Akkor végül mitől működött szerinted?

BF: Az első nap ülős, rajzolós, disputás volt, a második napon inkább mozgásos, és aztán a harmadik napon megint ülősebb. Elemeiben csináltuk előtte, és most már működött egybefűzve is. A gyerekeket is jobban megismertük már, jobban tudtuk őket kezelni és irányítani. Az is fontos, hogy minden kiscsoportra, tehát 3-4 gyerekre jutott 2 felnőtt. A féléves munka eredménye az lett, hogy tényleg mindenki ült egy asztalnál, nem hittük el, hogy egy gyerek se áll fel és megy ki, aztán fél óra múlva ez persze megváltozott, de ez hihetetlen volt, mert ez addig egyszer sem sikerült. A nyári táborunkban már több órán keresztül együtt maradt ugyanaz a gyerekcsapat és ők mondták, hogy miket játsszunk. Csodálatos látni, hogy a szeretet és az odafigyelés, amit az önkéntesek adnak a gyerekeknek, megváltoztatja a gyerekek viselkedését, még a legzárkózottabb gyerek is örül nekünk és együttműködik velünk.